Vastag damillal fojtott lépcsőkön:

- igazán nehézkes így lejutnom -

az aluljáróba megy félve ön,

kötetet lapoz, a metró csönget,

- Író Akadémiára úton,

az ajtó odacsukja csülkömet,

Karinthy-val szenvedünk „Ördöggörcsöket”.

Sosem volt képek,

Sosem volt álmok,

Sosem volt vágyak:

Csak vízió, egy hamis, hazug hang.

Áramló színek mindenütt,

Érezni már nem érzek semmit.

Látomások kergetnek,

A valóság ábrándokká fajul.

Látom az eget, de fel nem foghatom.

Az elmondottak alapján kettő óra tizenhét perc volt és minden olyan volt, mint ősszel, csak most a szél a barnult levelek helyett kis havat kergetett le valahonnan. Egyébként minden olyan volt, mint szokott, nyáron, esetleg tavasszal.

Hogyan látta a XX. század embere és hogyan a XXI. század Sherlock Holmest?

Sherlock Holmes az egyik legjelentősebb személye az angol detektív történeteknek. Nemcsak a regények váltak méltán híressé, de a filmes alkotók képzeletét is rendszeresen foglalkoztatták és foglalkoztatják ma is, ahogyan ezt az új Sherlock Holmes film is mutatja. Sir Arthur Conan Doyle mesterdetektívjének alakja is változásokon ment át a filmtörténet során. Bár mint tudjuk, a történet a XIX. század végi Angliában játszódik többnyire, (Ez alól kivételt képeznek pl.: Sherlock Holmes kalandjai – A végső probléma, Sherlock Holmes New Yorkban.) a kort a rendezők különböző misztikummal és valósággal mutatják be. Vannak rendezők, akik megpróbálnak ragaszkodni az eredeti, a regényekben is szereplő környezethez és megjelenítéshez, viszont vannak sokan, akik inkább saját szabad képzeletük világát próbálják megvalósítani. Talán ezek az alkotók hajlanak inkább a misztikum ábrázolása felé. Ahhoz, hogy megértsük Sherlock Holmes alakjának és bemutatásának változását, át kell tekinteni, ha nem is minden, de nagy vonalakban korszakonként vagy rendezőkként Sherlock Holmes megfilmesített történeteit.

            Háy János kettőezerhétben kiadott regénye, A gyerek több szempontból is kihívás elé állítja a gyanútlan olvasót. A legelső kivetnivaló rögtön szemet szúr: a nevek hiánya. Hosszan beszél az elbeszélő a karaktereiről, ám a nevesítés elmarad. Az első megnevezés a huszonkettedik oldalig várat magára, azonban itt sem tudunk meg többet a főszereplőkről annál, hogy mit csinálnak az adott pillanatban, hanem egy anekdotaszerű közbeékelt leírásban megjelenő, a történet tekintetében teljesen lényegtelen részt vállaló, epizódikus figura kiléte kerül napvilágra. Különleges az író idővel való bánásmódja. Többször nyúl a sejtetéshez, ha az ember óvatlanul siklik a sorok között, akkor többször találhatja magát az elveszettség helyzetében, hogy még fogalma sincs mennyi idő múlt el. Mondatai halmozottsága, rétegzettsége sokadszori újraolvasásra is megértési gondokhoz vezethet, kiváltképpen olyan esetekben, mikor elmarad egy állítmány s akkor az egész tiráda csúszik egyet a nyelvtani banánhéjon, holott nem kellene, hogy kötelezően így legyen.

Kedves --------,

            Először is azzal szeretném kezdeni, hogy bocsánat, hogy zavarlak és hogy olvasnod kell ezt a levelet, de hát én csak így tudlak téged elérni mióta te nem vagy közöttünk.

Avagy akarva-akaratlanul. Hallani, érezni, látni, majd elengedni. Boszorkánykörben veszteglő vágyak. Vágyni. Ne tedd tönkre azt, amid van, arra vágyván, amid nincs.

Hamis éjszaka, te lepelbe öltözött valóság,

por-iszap, anyaga létnek,

   hogy szülsz szüntelen húst, gondolkodót?

Részeg lámpás bolygott szürkekabátos ködben

cipőjével hangosan kopogott, örvény-éj fölötte.

Rézszínű pohár fenekéről intett feléje az est,

most szikra táncát látja szeme tükrén, csak ezt.

      Amikor egy csiszolt márványlapon elgurítunk egy üveggolyót, az fürgén tovasiklik. Gördültében egyetlen, de változó ponton érintkezik a kékesfehér, tükörfényű, nemes anyaggal. A felület rajzolata mintha hullámzana a csiszolás alatt, mintha a tenger egy vad hullámát zárták volna üveglap mögé. Csillog a kő is a golyó is. Mozdulatlan megdermedt habok, és csupa lendület, de kissé hideg hangú surrogás.

            „Mit látok?” Ezzel az egyszerűnek tűnő kérdéssel kezdődik Aranyszájú Szent János A Felfoghatatlanról című műve, melyben elmélyült, transzcendens utazásra hívja korának szellemi kalandokra áhítozó kegyes olvasóit. Vajon mit felelhetne erre az az utazó, itt a XXI. század hajnalán, aki saját magától meri megkérdezni ugyanezt?

Fessünk. Kezdjük innen: Ott állt a függöny előtt. Szimplán. Induljunk ki abból, hogy legjobb esetben elég ennyit írni ahhoz, hogy az olvasó tudja, valaki az üvegajtóból, vagy az ablakból néz kifelé, vagy áll neki háttal. Valaki. De ez a Valaki éppen úgy lehet Valami is. A virág ott állt a függöny előtt. De az nem olyan érdekes, továbbá az is igaz, hogy amennyiben statisztikát vezetnénk az olvasók körében, túlnyomórészt a személy, nem pedig a tárgy javára dőlne a mérleg. Miért? Mert az ember (még ha tudat alatt is) cselekvést vár, ezt pedig egy fikusztól, vagy hibiszkusztól nem kaphatja meg, ha csak ez nem egy olyan világ, amelyben a fikusz, vagy egyéb, képes önállóan bármire is.

            Tizenhét óra ötvennégy. Egy nő lép a mosdóba, felemeli loknijait, igazít rajtuk. Sicc, mondja az utazás közben beléje dörgölödzött porcicáknak. Elmosolyodik.

Egy férfi besétál a rendőrségre csurom véresen. 

-         Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni!

Kezdetben mindenki az eget akarja,

egész, kilós trappistát, a Holdat,

kutya-, farkasüvöltésből kicsavarja,

szerzetesével imákat mondat,

A jelzőket ruhákként aggatom

magamra, másra is,

a szó, mit lelopok a nyelvekről,

titokban mind hamis,

Sima, zöld bőrén nincs repedés,

míg le nem sújt rá a konyhakés,

mit kerek hasába bedöftem,

- Hogy miért nem szeretek busszal járni? - A tervek szerint kocsival vittek volna Szegedre, de a fuvar elmaradt, így gyalog kellett kicaplatnom a megállóba, a 6-os buszhoz. A sikeres felszállás után találtam egy helyet a busz végében, az 5-ös széksoron. Természetesen csak a középső volt szabad, így a négy ember közt én voltam a beépített ember, vagyis a tégla.

„édesjóistenem, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!”
(Bohumil Hrabal)

Stoppoltak.
A zoknik a fiókban úgy sorakoznak, mint a katonák. Magukba fordulva állnak a rés alatt, és nézik a fényt. Barlanglakók a maguk módján. Várják, hogy a nagy kéz benyúljon, és egyenként elragadja őket. Rettegésben élnek, nincs egy nyugodt percük…
Aztán használat után kimossák őket, és vissza a fiókba – reinkarnálódnak.
Olyanok, mint a zsidók a táborban. Csak állnak felsorakoztatva naphosszat, és senki nem foglalkozik velük. Néha elhullanak páran. De mindig párban…
Aztán este, mint a sírok, párban szendergő holtak…
Ha valaki kihúzza a fiókot, odatódulnak a rés alá, keresik a kiutat, a kiskapukat.
- Az elsőre nem is emlékszem.

Narin

Újabb meleg nap köszöntött a két közlegényre. A kiképzés első hónapjai véget értek. Társaik egy hétre eltávozhattak, míg őket akaratuk ellenére maradásra kényszerítették.
Pálnak nem volt miért hazamennie. Szüleit már kiskorában elvesztette, nagyszüleit nem ismerte. Keresztszülei nevelték. Miután a fiú bejelentette odahaza bevonulását, tapintatosan közölték vele, hogy inkább odabent, vagy máshol próbáljon meg boldogulni. Ám pénzzel a továbbiakban is támogatták. Havonta érkezett egy csomagban.

Ültem a Keletiben, és egyre csak bámultam azokat az ocsmány kövér galambokat. Tudod, olyanokat, amik egymást eszik. A galamb nagyon csúnya állat, nagy kelések vannak a csőrén, és a lábai meg ráncosak az ujjainál. Meg az egész olyan groteszk, és mindig előreugrasztja a fejét, amikor lép. És néha kitépik egymás szemét. És egy csomóan vannak, miért pont ez lett a szerelem jelképe?

Török Vince

Nézd meg! Álmodnak az emberek. Néznek szépen egymásra, de nem észlelik mi történik körülöttük. Alkoholmámorban úszik minden. Egy terem, ami már sosem mossa majd le magáról, hogy itt órákon keresztül dorbézoltak. Csak néhány ember. Nem lehetett volna megmondani róluk, hogy azok ezekben az órákban. A lámpák erősen sütnek a teremben. Az egyik már haldoklik. Meg-megvillan a fénye, de már csak haloványan. Mi bajod lámpa? Mért küzdesz még mindig? Hunyd le szemed végre! Most már nyugodhatsz! Nem lehet mindenki időálló! A lámpa azonban nem tágít. Tovább küszködik. Ő is olyan fényes akar lenni, mint a többi. Ő is szeretne sárgán izzani megszakítás nélkül. Átlátszó búrájából ő is szeretné ha fénycsóvái kiáradnának. Olyan nagy kérés ez? Csak olyan akar lenni, mint a többi normális izzó. Vidáman nevetni az alatta játszadozókra. Nézni őket minden pillanatban. Azt megérdemli ő is, hogy büszkén világítson társaival együtt. Miben különbek ők nála?

A szegedi villamosok sóhajai csak úgy karcolják a síneket, vidáman suhannak munkájuk felé emberek százai az elkopott rácsokba kapaszkodva, miközben én rettegve figyelem őket, félek, bármelyik pillanatban egy tömeggyilkos törhet ki valamelyik fajankóból, hogy vérfürdőt rendezve a naplemente színeivel tarkítsa szürke délelőttöm. Félek és várom. Pont ahogyan a szerelmet.
Az illúzió illúzióját. A maszkot a maszkon.
A felerősítés és kioltás esszenciáit.

Victor Ward