Újabb meleg nap köszöntött a két közlegényre. A kiképzés első hónapjai véget értek. Társaik egy hétre eltávozhattak, míg őket akaratuk ellenére maradásra kényszerítették.
Pálnak nem volt miért hazamennie. Szüleit már kiskorában elvesztette, nagyszüleit nem ismerte. Keresztszülei nevelték. Miután a fiú bejelentette odahaza bevonulását, tapintatosan közölték vele, hogy inkább odabent, vagy máshol próbáljon meg boldogulni. Ám pénzzel a továbbiakban is támogatták. Havonta érkezett egy csomagban.
Nem így a bajtársa. Családi körülményei tökéletesek voltak. Ám a szegénység egész életét áthatotta. „Fiam a katonaságon etetnek, és még hős is lehetsz.” – Bátorította édesanyja a búcsú pillanatában. Hát igen, etetnek. A fiú soha sem tett rossz megjegyzést a kosztra. 
A bevonulásuk után hamarosan barátság szövődött közöttük. Első kimenőjük helyett a szakaszvezetőjük őket jelölte ki egy kapufelügyeletre. Nem részletezte, miért van erre szükség. Nekik pedig jobb volt meg sem kérdezni. Az életbevágó feladatról is csak annyit kaptak parancsba, hogy akár együtt, akár váltásban, de azon a kapun legyen legalább két szem.
Pál jónak találta a feladatot: „Szabadság ez, csak a laktanyán belül.” Attila feszültebben fogadta, és barátját kérdezgette: „Miért kell ezt?”. Pál vagy nem szólt semmit, vagy egy vállveregetéssel elintézte. Mit mondhatott volna, ő sem tudhatta. A kapu melletti kis őrházikóba költöztek. Bútorzata egy íróasztal, egyetlen fiókkal a közepén, amit elzártak előlük. Valamint egy asztali lámpa és egy kinti lámpa. Az őrház hátulján az egyetlen ablak.
Első órájukat a házikó előtti fapadon töltötték és a nagykapura bámultak. Eközben Attila néhányszor megkérdezte feladatuk értelmét. Természetesen választ egyszer sem kapott. Egy órakor kaptak ebédet. Bableves és paszulyfőzelék. Osztozkodtak, ahogy tudtak.  Panasz nem volt. A délutánt beszélgetéssel töltötték. Természetesen nőkről, jó katonához méltóan. Barátságuk talán itt kezdett elmélyülni és hatalmassá válni, akkorává, mint a  kapu, ami még mindig érintetlenül állt. Rajtuk kívül eddig senkit sem láttak, kivéve, akitől  az ebédet kapták. Ám ő sem ártott a kapunak. Nem lőtt rá – fegyvere sem volt. Nem  akarta áttörni sem. Inkább úgy tűnt észre sem vette, hogy ott van. A két fiú furcsállta,  hisz a kapu hatalmas volt.
Amint besötétedett, Pál zsebéből előkerült egy kis dohány és egy pipa. Megtömte. Attila pedig – éberebben, mint a kaput valaha is – figyelte a messzi félhomályba rejtőzött tiszti épületet.
– Valami? – kérdezte Pál.
– Semmi, de azért haladj.
Felváltva kezdték ízlelgetni a füstöt. Míg egyikük kint őrt állt, a másik bent pipázott. Az őrház hátsó ablakát pedig kitárták. Ha valaki arra járna, meg ne érezze a füstöt. Szörnyű  büntetést kapnának. Szolgálatban a jó katona nem dohányzik. A jó katona. Tehát ők rosszak voltak. Olyan rosszak, hogy Pál már másodjára tömte a pipát. A szellőztetés pedig gyatrán sikerült. Bent már harapták a füstöt. Ennek ellenére nem zavartatták magukat.  Nekik is kell szórakozni. Harmadik adaggal viszont már nem próbálkoztak.
Besötétedett. Feloltották a kinti lámpát és Pál vállalta, hogy először ő őrködik.
– Hagyd, még nem akarok aludni. Kiülök veled – szólt Attila. Így ismét a padon ücsörögtek,
és a bezárt kaput bámulták.
– Szerinted zárva van egyáltalán? – Törte meg a csendet Attila.
– Gondolom.
– Na és ha nem?
– Annak nem lenne értelme.
– Azért megnézzük? – Erre Pál helyeselve bólogatott.
Mindketten odaballagtak a kapuhoz. Két nagy fogantyú állt a két szárnyán. Attila megmarkolta és próbálta megmozdítani.
– Semmi. – szólt.
– Tudtam – könyvelte el társa halkan.
Attilának ez nem volt elég, vizsgálgatni kezdte a bezárt kaput, majd megkérdezte:
– Hogy nyitod ki egyáltalán?
– Gondolom, elhúzod.
– És ha tolod?
– Nem mindegy?! – förmedt rá Pál, majd visszaült a padra – Hagyd már! Ha zárva van, úgysem jön be senki.
– És ha bemászik?
– De nem mászik és pont. – fejezte be a beszélgetést Pál.
Attila még néhányszor végigpásztázta szemével az égig nyúló fémmonstrumot, majd odaállt az őrház ajtajába. Karba tett kézzel és félszemmel fókuszált a kapura. Pál láthatóan nem foglalkozott vele, talán gondolataiba merült. Valamennyi időt így töltöttek el szótlanul, egymást kizárva magukból. Szokásosan Attila törte meg a csendet:
– Te amúgy szereted a katonaságot? – kérdezte.
Pál kissé elhúzta száját, a levegőbe bámult, majd kinyögte:
– Azt hiszem, szeretem.
– Ha lejár az időd, mit csinálsz majd?
– Meghalok. – vágta rá Pál.
– Nem úgy. – mosolyodott el Attila – Ha a szolgálatnak vége lesz.
– Meghalok. – vágta rá ismét. Attila értetlenül rápillantott, de Pál még mindig a semmibe bámult. Így jobbnak látta, ha nem kérdezgeti tovább.
– Amúgy miért? – szólalt meg hirtelen Pál.
– Szerinted mennyire kell komolyan venni ezt a szolgálatot, úgy értem, a kapuőrzést? – kérdezte Attila.
– Kívül vagy belül?
– Nem értem.
– Szóval mennyire kell magadban magasztosan kezelni, vagy mennyire kell úgy csinálni, mintha érdekelne. – magyarázta Pál.
– Hát is-is. – válaszolt Attila.
– Belül nem érzem fontosnak – szólt Pál – Csak egy hülye kapu. Gondolj bele Ati, hogy ki a fene akarná megtámadni a laktanyánkat az ország közepén? Itt nincs háború, nincsenek  partizánok, béke van idehaza. A legközelebbi front is Ázsiában van. Senki sem fog idejönni. Csak eltöltjük az időnket ezen a padon meg a bódéban és kész. Minek köteleznéd el magad? Hazafiaskodjunk egy hatalmas bezárt kapu mellett. Ez nem számít semmit.
Attila láthatóan összezavarodott bajtársa szavain, ezért viccelődni kezdett:
– Ennyi erővel le is szerelhetnénk. Vagy fogjuk magunkat és hagyjuk itt ezt a bódét.
– Nem, nem. Ha másra nem, legalább arra jó ez a kis küldetés, hogy legyen akaraterőnk semmit sem csinálni.
– De én hős akarok lenni! – fakadt ki váratlanul Attila.
– Na és hol? – piszkálódott Pál.
– Akár Ázsiában!
Pál hatalmasra nyitotta izzó szemeit, és szavai támadóan barátja arcába vágódtak:
– Tényleg? És te leszel a nagy hazafi? Csak tudod, abban nincs egy fikarcnyi hazafiság sem, ha marékszámra gyilkolod azokat, akik a hazádról talán nem is hallottak. Miért támadjak olyanra, akihez közöm sincsen? Menj csak Ázsiába, vagy lépj be egy légióba és harcolj csak az ország vagy Isten nevében. Ahogy szeretnéd. Csak tudd, ezzel nem leszel hős! Kívánom, térj haza épségben, és ha akarod kürtöld világgá, hogy hős lettél, csak azt hallgasd el hogyan!
Attila meg sem tudott szólalni. Számára érthetetlen volt Pál kifakadása. Hiszen ő nem is mondott semmi olyat, amin így fel kellett volna magát húznia. Ám Attila nem sértődött  meg. Azt sem értette, mi történt. Úgy érezte, neki kell békítenie társát.
– Én nem akartam harcolni. – suttogta Attila.
– Én sem. Legalábbis így nem. – feszült és hideg csend támadt közöttük egy pillanatig – Nem kell háború, már a gondolata is ellentéteket ébreszt.
El kellett telnie néhány percnek, míg Pál megnyugodott. Majd Attila ötleteként megtömték újra a pipát, és újra nőkről kezdtek fecsegni. Nagyjából egy óra elteltével pedig Attila már  az őrházban készítette fekhelyét. Pál odakint maradt. Óránkénti váltásban egyeztek meg,  így a kapu egész éjszaka felügyelet alatt maradhat. Ám Pált nem sokkal ezután elnyomta a mély álom, így fel sem tudta kelteni társát, aki szintén az igazak álmát aludta.
Már világosodott, mire Attila összeszedte magát és helyzetére rádöbbenve fejvesztve  ugrott ki a padhoz. Rázni kezdte Pált:
– Pali, Pali kelj már! – Pál kinyitotta szemeit, és Attilára tekintett. Azonnal kiment a szeméből az álom. Ideges kapkodásba kezdtek. Gyorsan felmérték a terepet, hogy  játhatott-e ott valaki. Mivel árulkodó nyomokat nem találtak, lassan lecsillapodtak. Leültek mindketten a padra és, hogy behozzák lemaradásukat, a bezárt kapura fókuszáltak. Néhány perc múlva hirtelen egy puskacső tűnt fel a kapu tetején, de mire bármit reagálhattak volna, már halottak voltak.
Az udvar túloldalán fekvő épület ajtaján egy tiszt lépett ki, kezében fémtáskát cipelve.
Szapora léptekkel az őrházba sietett, a földön fekvő fiúkról tudomást sem véve. Zsebéből kulcsokat emelt elő és kinyitotta a bent lévő íróasztal fiókját. Kiemelt egy magnónak tűnő masinát.
Gondosan a táskába helyezte. Lezárta, majd elhagyta a házat.
Másnap hajnalban két közlegény érkezett. Szakaszvezetőjük kísérte őket az őrház felé.
– Fiaim, jól jegyezzék meg, akár együtt, akár váltásban, de azon a kapun legyen legalább  két szem.

Mészáros Ádám

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.