„édesjóistenem, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!”
(Bohumil Hrabal)

Úgy van az ember, hogy véres hurka, meg malacsült után igencsak megkívánja a pálinkát, hiába a kovászos uborka. Még a savanyú uborka sem segít. Hallani, ahogyan pálinkáért kiáltanak egymáson fekve, összekuporodva. Szegény véres hurka, meg malacsült! – magyarázta Szabó úr a szomszédos asztalnál ülő fiatalasszonynak, akit láthatóan nem győztek meg az érvek. A férje egy perccel ezelőtt ment ki a mosdóba, s most ez a kis asszony elpirulva nézelődött jobbra-balra, hogy vajon másoknak is feltűnt-e Szabó úr meglepő közvetlensége. De másoknak nem tűnt fel. A pincérek alázatosan rohangáltak, vidáman evett-ivott minden vendég. Igaz, néhányan lógó orral, egyedül ültek asztaluk előtt és nehéz, komoly szeszeket döntögettek magukba, de őket legkevésbé sem foglalkoztatta, hogy mi történik körülöttük. Tehát nem tűnt fel.
– Már ami azt illeti, nagyon mozgatja a fantáziámat egy deci sligovica. Vagy kettő. Nem lehetek kicsinyes! Nem, nem…
A férj ekkor érkezett vissza, pont abban a percben, melyben Szabó úr olyasmin vívódhatott, hogy – akkor most barack, vagy mégiscsak szilva?
– Megvan! – kiáltott fel lelkesen. – Nem szórakozunk a barackkal. Szilva kell ide!
Hatalmas mancsával a mellette elsiető pincér után nyúlt, s kötényénél fogva visszahúzta  ezt a szelíd fiút az asztalhoz.
– Na, fiam! Eredj, hozzál két deci sligovicát! De feles poharakban ám! És nekem itt ne izéljetek négycentesekkel!
– Máris hozom! – és mosolyogva folytatta munkáját a pincérgyerek ott, ahol abbahagyta. Ismerték már itt az öreget. Volt, hogy fél órán át is elvolt a megrendelt ital nélkül, mindig elütötte az időt valamivel. Csak a sültek, meg a káposzták, a nagy adag levesek, csak ezekkel kellett sietni.
Máskülönben előfordult, hogy besétált a konyhára kérdőre vonni –jobb híján – a konyhai alkalmazottakat, ugyanis a szakácsot ilyenkor mindig kicsalogatták a konyhából valami ürüggyel, nehogy felpofozza Szabó urat. Mindezek ellenére ő volt a vendéglő elsőszámú törzsvendége, akit úgy szeretett a pincérek, felszolgálók, csaposok, konyhalányok mindegyike (leszámítva a szakácsot), mint valami szenilis nagybácsit. Most sem kellett tehát attól tartani, hogy szóvá teszi a „szöszmötölést”.
– Tudja, Sándor, én egyszer elveszítettem a gatyámat kártyán! Mondják mások, hogy amúgy is levették volna rólam, ha két évvel később megyek nyugdíjba, na de én azt  gondom, így legalább mókás volt legatyásodni. És önszántamból tettem.
– Nem vagyok Sándor.
– Azt bízza csak ide! Én például biztosan Szabó Albert vagyok, még akkor is, ha anyám csak hat éves koromban szánta rá magát a keresztelőre. Azt mondta, biztos,ami biztos. Nem értem ugyan, mire gondolhatott pontosan, de hát az anya szava az mégiscsak  megkérdőjelezhetetlen.
– Elnézést uram, de szeretnénk beszélgetni.
– Hát nem azt csináljuk?
– Nem úgy értem, ne vicceljen…
– Hisz a heccen kívül úgy sincs semmi ezen a világon! Jó, jó, az még igaz, hogy valahol például szilvapálinkának is lennie kellene – és az asztalra csapott. – De ugyan kérem, egy kis csevegés nem változtatja rút varanggyá a hercegnőt és ne féljen, ez fordítva is igaz. No, ott hagytam abba, hogy elúszott a gatyám. Mondjuk így, a házam tetejére akasztottam, az antennára, vitorla gyanánt. De nem lett baj, nem ám! Végül meglett minden és én visszatértem a régi …ö, hogy is mondják… kerékvágásba. Akkoriban jöttem rá, hogy mennyivel nehezebb az utóélete az ebédnek, ha nem kínáljuk meg gyümölccsel és ha gyümölcs, akkor már ne kelljen harapnom a rossz fogammal.
Fefe öregapja csinálta a legjobb szilvát Kecskeméten és alighanem az egész világon, Sándor, erre bármikor megesküdnék! Kis tökös korunkban sokszor lesurrantunk a pincébe pálinkázni, aztán meg telihánytuk a csalánost és napokig betegek voltunk! Hehe… Mondhatom, az én ifjúkoromnak meghatározó állomása volt Feféék pincéje. De megszakadt a dolog, amikor ő már főiskolára járt Budapestre és ’56-ban egy ávós golyó gellert kapott éppen azon a betonperemen, ami alatt ő állt. Így aztán kénytelen-kelletlen át kellett térnem a szomszédék barackpálinkájára, ami már nem volt az a hűdejó ital. De tévedés ne essék, nem voltam én alkoholista soha, ide a rozsdás bökőt, – és a tányérja mellől felkapott kenőkéssel torka felé bökdösött – mert bármikor ivásról volt szó, én voltam az első, aki azt mondta, fiúk, elég. Annyi az egész, hogy rá kell jönnie az embernek a dolgok eredendő céljára és én ezt tettem akkor régen a pálinkaivással. Szét kell csapatni!! Ez a lényeg.
– És mondja, mindezt miért osztja meg velünk? – emelte rá tekintetét a férj Szabó úrra.
– Csak azért, mert látom, hogy a kisasszony úgy küszködik azzal a kis csülökkel. Gondoltam, segíthetek. Volt már néhány éve olyan is….
– Uram! Engem nem érdelek, hogy mi volt néhány éve és az sem, hogy mi volt sok éve, meg hogy mi volt kurva sok évvel ezelőtt, sőt! Az sem érdekel, milyen pálinkát iszik és hogy hol, kivel mi történt és miért, semmi, érti, semmi sem érdekel azon kívül, hogy a feleségemmel eltöltsek egy estét nyugodtan. Erre maga itt elmeséli az élettörténetét, pedig senki sem kérdezett magától semmit!
Az asszony suttogott valamit a férfi fülébe és hevesen bólogatott és a kezét tördelte.
A pincérgyerek gyorsan letette Szabó úr elé a négy feles pálinkát, majd kétségbeesett  arccal visszasietett a pultoshoz.
– Te! Az öreg cseszegeti a hármas asztalnál lévőket. Azt a párt. Most mi legyen? A fószer felkapta a vizet Én soha nem láttam még, hogy bárkit is cseszegetett volna.
– Ez furcsa. Persze, a Papa mindig talál magának valakit, de azok soha nem veszik rossznéven.
Nem, tényleg nem volt még baj. Mi lelte? És mi a francot csináljunk?
– Hát ezért kérdezem tőled! Te vagy itt hat éve! De az előbb még nyugalom volt.
– Pont kifogott magának egy idegbeteget.
– Akkor bocsásson meg. Bocsássanak meg. Nem volt szándékomban felkelteni az alvó oroszlánt. Látom, maga igazi férfi és igazi ember. És csak most nézem, milyen szép az öltönye!
Drága volt? Biztosan. Akárcsak a fogsorom. Igaza van. Nem is tudom… Az emlékek. Jönnek mennek, most meg itt cikázik a fejemben hetvennyolc év és akárhogy is igyekszem, nem  tudom tartani a pofámat. Pedig nagyon igyekszem.
Na, hát akkor legyen köztünk békesség mindenkor! morituri te salutant! – és egymás után lehúzta mind a négy pohár pálinkát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.