Tizenhét óra ötvennégy. Egy nő lép a mosdóba, felemeli loknijait, igazít rajtuk. Sicc, mondja az utazás közben beléje dörgölödzött porcicáknak. Elmosolyodik.

            Késik. Hat órát láttam az órán. Tíz perc még járhat az illem szerint. Ha magyar, akkor dukál a három ráadás. Bejönnek, szatyor van nála, készült. Ebben városban többen kellene, hogy legyenek egy ilyen rendezvényen. A helyzet helyére való helyezése miatt hozzáteszem, hogy a szegedi, hétfői kora esti órák unalmasak többségükben. Mikrofonnal piszmognak, végül leülnek közénk. Olyan az egész, mintha egy repülőtér hangfogóval védett helységében foglalnánk helyet a földön és Bódis Kriszta sztorizásba kezd. Nem vágunk közbe, még él bennünk az író pláne írónő sacro sancti képe.

            A beszélgetés végén próbálkoztunk, hogy felmásszunk a piedesztálra, ezek esetenként eredményesek voltak. Mégis hiába kuporodott le mellénk, áthágva marginalitásunk szintkülönbségét, ez nem vezetett látványos eredményhez.

Fekete I. Alfonz

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.