Amikor egy csiszolt márványlapon elgurítunk egy üveggolyót, az fürgén tovasiklik. Gördültében egyetlen, de változó ponton érintkezik a kékesfehér, tükörfényű, nemes anyaggal. A felület rajzolata mintha hullámzana a csiszolás alatt, mintha a tenger egy vad hullámát zárták volna üveglap mögé. Csillog a kő is a golyó is. Mozdulatlan megdermedt habok, és csupa lendület, de kissé hideg hangú surrogás.

Mindegy miért gurul el a golyó. Talán egy gyermek játszik épp vagy egy komoly felnőtt akar meggyőződni a minőségről. Ilyen lehet a lélek is a testbe zárva, egybeforrva. Sima tapintású felület mögött a hullámzó tenger. Édes tenger. Igen, ez a tenger most édes és nem sós. A golyó nem is üveg, hanem kristály. Belsejében egy háromszínű hullámforma. Sárga, kék, vörös hullámok, amelyek összeolvadtak a mozgásban, ahogyan a külső szemlélő láthatja. A golyó gurul, nem tehet mást, valaki meglökte, és életre kelt.

Ha a márványfelület egy láthatatlan pontján repedés van, a kristály, a mozgó, élő kristály egyenes útja megtörik. Eltér, irányt vált, mindegy hogyan nevezzük. Sok márványtábla lehet torz, ami értékesnek tűnik az avatatlan szem számára. Némelyiket talán fel lehet még csiszolni. De meddig? A végtelenségig biztosan nem, mert vékony papírrá kopik a nemes kő, fénye halványodik, megtörik. Ez az anyag sorsa, az elkopás. Sokan kopnak ki így a világból.

Lengyel Róbert

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.