„Mit látok?” Ezzel az egyszerűnek tűnő kérdéssel kezdődik Aranyszájú Szent János A Felfoghatatlanról című műve, melyben elmélyült, transzcendens utazásra hívja korának szellemi kalandokra áhítozó kegyes olvasóit. Vajon mit felelhetne erre az az utazó, itt a XXI. század hajnalán, aki saját magától meri megkérdezni ugyanezt?

Nem hihetjük, hogy korunk turistáját érdekli bármilyen felfoghatatlan, nem is ezért fizetett be az útra, nem azért foglalta le a szállodai szobáját jó előre, még a télen. Hófehér szegélyű tengerpartra áhítozik ő; jóízű, hűsítő, színes italokra és legfőképp napsütésre. Miért lenne ez baj? Legyen az utazás élménye igenis kézzel fogható, lefényképezhető és hazavihető, otthon eldicsekedhető.

De másmilyen élet is van.

„Nem az utazás, hanem maga az út a lényeg.” Az ember már-már úgy érzi, valóban érti ezt az ismerős mondatot és elgondolkodik, vajon hol olvashatta. Aztán rájön, csupán egy újabb huszadrangú amerikai filmben hallotta valami fehérszakállú szenszejtől, aki egy vézna kölyköt akart megtanítani kerítést festeni. Ilyenkor elmereng, és miközben kinéz szobája ablakán, meglátja a szemközti lakótömb erkélyen könyöklő, hasonlóképpen semmibe révedő embertársát, aki sosem utazott, sosem látott mást, mint a szürke épületeket, bevásárlóközpontokat, kiskocsmákat és aszfaltot. Magára ismer, mintha csak egy tükörbe bámulna.

Akadnak azonban eretnek eszméket valló kalandorok, akik számára egy addig ismeretlen vidékre, országba utazás valóban felér egy zarándoklattal.

Faludy György mondta egyszer egy interjúban, hogy ő még láthatta szépnek ezt a világot. Megérthetjük mire is gondolt, ha elvégezzük a következő gondolatkísérletet. Készítsünk egy pillanatfelvételt saját környezetünkről. Vajon hány eleme lesz ennek a fotónak, mely megtöri a látnivaló szépségét? Talán a villanykarók erdeje és a vezetékek kusza hálója? A zöldszínű műanyag szemeteskukák képe?  Vagy a közeli építkezésről idehallatszó légkalapács zaja? Még ezernyi zavaró és bosszantó dolog jöhet szóba, ami miatt az ember veszi az utazótáskáját és indul. Bárhová, csak el. Messze a megszokott környezettől. (Mint a patkányok a süllyedő hajóról.)

De sokszor van úgy, hogy egyszerűen  ki kell mozdulni, feltöltődni, valami egészen más helyen, nem pedig azért, mert elviselhetetlen az élet. E tekintetben teljesen mindegy hová is indulunk, csak minél messzebb kerüljünk a várostól. Az ember oda szeretne eljutni, ahol még addig nem járt, vagy éppen oda, ahol valamikor nagyon jól érezte magát. Ilyenkor érthetetlen nosztalgia hajtja, újra átélni vagy hasonlót tapasztalni, mint korábban. Némely embernek, ha meg is született lelkében a vágy arra, hogy elinduljon, furcsamód mégis nehezen szánja magát a cselekvésre. Visszatarthatja a sok szöszmötölés a csomagokkal, pontos útiterv tervezése, jegyek megrendelése. Aztán az a különös kényszer, hogy otthonát rendbe rakja, órákat, sőt napokat áldozva szabadidejéből a takarításra. Ezután felpakolja kis családját, s már ott ülnek az autóban, indulásra készen. Ekkor jönnek rá, milyen fáradtak, tudják, hogy az egész út alatt az idegbaj fogja környékezi mindannyiukat. Még a legelszántabbakban is fölmerül az otthonmaradás lehetősége. Hiszen a házzal már semmi dolog, a kutyát úgyis a szomszéd eteti egy hétig, akkor meg miért nem maradnának? Pihenni otthon is lehet. Ám ekkor megszólal a légkalapács az utca végében – véget ért az ebédszünet –, a családfő rémülten gázt ad és már robognak a kalandok és a gondok felé.

Természetesen nem mindig van ez így. Fiatalon az ember sokszor belevág az utazásba akár különösebb tervezés nélkül is. Bár ezek az emberek vannak kevesebben, és számukra valóban nem az utazás végállomásának elérése a legfőbb cél.

Ha utazunk, észre kell vennünk egy nagyon különös körülményt. Ehhez meg kell vizsgálnunk magát az utazás szó jelentését egy kicsit máshogyan.

Azt kell tapasztalnunk, hogy túlzott elvárásokat tápláltunk az utazás magasztos eszméjével szemben. A világ ugyan nem annyira csúf, de mindenképpen kiábrándító tud lenni néhány árnyalata. Ha el is próbálunk menekülni megszokott környezetünk elől, még utazás közben is szembesülünk azzal, amit magunk mögött akartunk hagyni. Bárhová is megyünk, közelünkbe tolakszik saját korunk zakatolása, csörömpölése, kényelmetlensége, apróbb és nagyobb bosszúsága.

Mit is tesz egy olyan ember, aki utazik? Kézenfekvőnek tűnik a válasz: természetesen A pontból B pontba mozog esetleg C, D stb. pontok érintésével. Vizsgáljuk ezt meg egy kicsit közelebbről. Egy ember, mondjuk P. úr várakozik, hogy megérkezzen az a szállítóeszköz, amire fölszáll – feltéve, ha nem gyalog akar eljutni, mondjuk Pocsajból Zanzibárba, ami feltehetőleg igen körülményes lenne –, aztán megvárja, míg elindul ez a jármű és arra is vár, míg ez is odaér, ahová oda kell érnie, és még egy szó sem esett arról a rengeteg egyéb csatlakozásról, amelyekre folyvást várakoznia kell.

Hogy is van ez? Utazásról volt szó aztán várakozások sora lett belőle. Jobb lenne talán, ha az előbbieket pontosítanánk.

Tehát vegyünk egy fiatalembert, ránézésre 22-23 éves formát, vékony, fáradt ábrázatút, de élénk tekintetűt. Olyan, aki mindenre odafigyel, mindent észrevesz. Emberünk térdig érő sötét szövetkabátjában morcosan leszáll egy helyközi buszjáratról, vállára veszi nehéz utazótáskáját, ami tele van konzervekkel, esőkabáttal, könyvtári könyvekkel, valamint olyan dolgokkal, amelyekről úgy gondolta – mielőtt először meg nem emelte a táskát –, hogy elengedhetetlenek a túléléshez. Ez jobb esetben legalább négy napot és egy másnapot is jelenthet a szorgalmi időszakban. A táska csaknem letöri vállát, de ő hősiesen elcammog a buszpályaudvar váróterméig. Fűtenek. Ez a kellemes tapasztalat arra ösztönzi, hogy leüljön egy radiátor közelébe. Olyan helyre, ahonnan jól lehet látni a menetrendet. A fiatalember kényelmesen elhelyezkedik, csomagját maga mellé teszi, és a jó melegtől lassan kezd fölengedni. Ekkor rájön, hogy elnézte a netről letöltött – különben teljesen valótlan indulási időpontot –, így a csatlakozásig bő ötven percet kell várakoznia. Nos a legtöbb ember ilyenkor, némi átkozódás után, fölkeresné a legközelebbi újságosbódét és venne valamilyen agyatlan napilapot, hogy addig se kelljen gondolkodnia, míg megjön a busz. Persze szigorúan az unalom elkerülése végett. De a mi emberünket nem ilyen fából faragták! Szemlélődő alkat lévén, az ilyenek ugyanis csak a legszélsőségesebb esetekben unatkoznak, jelleméhez hűen próbálja elszórakoztatni magát. A lényeg: ne kelljen fizetni érte. Nézelődni kezd. Nem túl sokan lézengenek a váróteremben. Tőle jobbra, mint valami mókusketrecekben ott gubbasztanak a jegykiadó hölgyek, kékesszürke egyenöltözetben és ugyanilyen hangulatban, hallgatják az utasok állandóan ismétlődő és mindig egyforma kérdéseit. Válaszolni is szoktak, olykor emberien. Aztán ott vannak pirosas buráik alatt az idétlen rózsaszín-kagylós telefonok. Egy szőke lány angolul beszél az egyikbe. Senki sem figyel igazán rá, mert senki sem érti. Néhány suhanc átcsörtet a várón keresztül és a szemközti lengőajtónál megállnak. Hetven forintot kotor elő az egyikük a zsebéből, annyi ugyanis az ára. A vécésnéni szigorú és nincs csoportos kedvezmény. Balra van egy kis söntés. Egy tizennégy éves, suhogós kabátos fiú gyakorlottan támaszkodik a pultra. Bizalmasan beszélgetnek a pultos hölggyel. (Talán a fia lehet a nőnek.) Aztán a srác gondol egyet és odalép az egyik játékautomatához. Mert hát az is kell egy váróterembe. Beledob valamennyi érmét. Kivesz belőle pár száz forintot. A gép furcsa dallama bántóan visszhangzik az amúgy csöndes helyen. A pultnál egy öregasszony kikér egy fröccsöt, és bámulatos gyorsasággal legurítja. Valamiről diskurálnak még a pultosnővel. Aztán kér még vörösbort tisztán.

Fiatalemberük ekkor fölnéz a kijelző táblára. Még az is érdekli, milyen időközönként változik a kiírás. Mint valami repülőtéren, a tábla apró kockái utánozhatatlan kerregő hangot adva fürgén peregnek. Már el is telt fél óra. Eközben bejön két hajléktalan. Szintén a meleg miatt. A biztonsági őr – pocakos ember, olyan felsőben, mint a kukásoké meg a rendőröké szokott lenni –, szigorúan, gumibotját ingatva végigméri őket. Ha melegebb volna odakint, talán elzavarná valamennyit, de most nem szól rájuk. Ezek ketten aztán elkezdenek beszélgetni, főleg forró babgulyásról meg a tegnapi finom házikolbászról. Az egyik mutatja újonnan szerzett fehér színű baseballsapkáját. A héten már fel is akarja „avatni”, ki tudja ugyanis, mikor veszik el tőle ezt is.

Aztán bejön egy ronda vörös képű ember. Körülnéz, vizslatva forgatja kiugró szemeit, majd odalép egy fiatal barna hajú lányhoz, aki könyvet olvasott. Az üzlet megköttetik. A vörös képű előre megy, a hölgy fancsali képpel utána. Hiába van hideg, dolgozni kell.

A kijelzőn a számok és időpontok, városnevek pörögnek szakadatlan. Még öt perc. A fiatalember feláll, megigazítja magán a kabátját, fölemeli az utazótáskát. Ezt a kis időt, míg beáll a busz, már megvárja odakint. Különben is, nem árt a friss levegő.

Lengyel Róbert

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.