„- Hová az ördögbe menne? Nem jó tán itt a szüret nem eresztett elég bőven a hegy,…?”(Krúdy Gy. A vendéglátás)

Igen hideg október volt, a szüretre igyekvő asszonyok bokáját hamar pirosra csípte a dér. A pincék előtt, - melyekben egykor a bujdosó kurucok áhítattal bontogatták féltve őrzött kincsük, a szabadság zászlaját - most pörkölt rotyogott, s a tűz mellett az óbort búcsúztatták.

Akkoriban nehéz volt munkát találni, volt ki külföldön próbált szerencsét, megint más éhbérért járta a hont. Ekkor történt, hogy a hajóst Tokajba, szüretre sodorta a szél.

Megérkezvén a városba Szindbád székelyekkel került egy asztalhoz, kik köztudottan jól tartják tréfával a népet - …az asszony nem ember, a medve nem játék! – mondogatták, mikor Szindbád egy-egy menyecske után pislogott.

Itt a fiatal lányok hajukat két oldalt copfba fogva hordták, és ami ebben az időben annál is szokatlanabb, a vásárba anyjukkal karöltve vonultak végig.

Hősünknek feltűnt az is, hogy a város akár a mérhetetlen sok kóbor kutyáról is lehetne nevezetes, melyből a napok során nemegy Szindbád mellé szegődött. Szerette a nemes lelkű állatot – sokan felróják, hogy korcs, elvtelen, hiszen, ha megverik is, folyton visszajön – de kérem, a hűség ma oly’ kitűnt erkölcs, ha magunk utasítjuk el, hogyan kérhetnénk számon asszonyaink?

Történt, hogy egy elszegényedett drégelyi gróf leánya hősünknek titkon, a Torkolathoz címzett borozóba, reggelre adott találkozót. A kisasszony, ha jobb időben születik, élhetett volna szalonokban, gavallérokkal, a művészet élvezetének! De őt is elérte a fátum, dolgozni kényszerült. Egy közeli katolikus leányintézetben volt nevelő, - ideje nagy részében olyan regények elkobzása volt a feladat, melyeket egykor ő is szívesen olvasott – s hogy így olcsóbb, egykori nyári birtokukra költözött.

Bár a hajós nem híve a délelőtti borivásnak, - ha mégis úgy akadt, könnyű világos sört hozatott - ám egy hölgy kérésére nem mondhatott nemet.

A Tisza és a Bodrog összefutásánál állt a régi parasztház, melyet végül vendéglátásra ítélt a sors. A vastag falakban apró ablakok, melyekből a hidat és a torkolatot lehetett látni. A nehéz asztalokon gyertya égett - jó száz éve még, mikor a romantika dúlt, fiatal pesti költők ölre mentek volna az itt kapható ichletért. Az ember vágya a tökéletesség, az ichlet pedig maga a tökély; a baj már vele csak az emberi gyöngeség, hogy vágyjuk, de nemigen bírjuk el.

Szindbád még fiatal volt, s ahogy beszélt, órákon át fejtegette a hosszított szempillák rejtette titkokat. A vörös csaplárnétól a hölgynek hódító sárgamuskotályt, magának száraz furmintot vagy hárslevelűt hozatott; közben szó esett jövőről, múltról, gyarló, hazug szerelmekről és az igazról is.

- Magát jó embernek ismertem meg Szindbád. Maradjon itt velem!

Az óváros bejáratánál egy szent István szobor vigyázta a bolond forgatagot. A mulatság úgy zajlott, ahogy annak a rendje, hintón a borgazdák, szekéren a zenészek, maszkírozott cigányok, asszonyok, köröttük a téren nagy zsivajjal táncoltak a fiatalok. Már délidőben is volt bőven, aki részeg, kiváltképp a szabolcsi rétesárus: Jó Tokaji bor! No’iszen mégiscsak ez a legnagyobb vígalom! – hajtogatta, míg aztán el nem vitte a szanitéc. Volt itt mindenféle ember: helyi, messziről jött vándor; mióta Tokaj a határhoz ily’ közel került, rendesen jártak át a tótok, polákok, és a fekete szemű ukránok is – de mindegy volt, hogy ki miféle nemzetség, külföldi-e vagy magyar, a gazdák nagy örömére bőven fogyott a pálinka, a bor!

- Szindbád! Ígérje meg, hogy még találkozunk, sokkal tartozom Önnek!

- Kicsi a világ, meglátja kedves, lesz még úgy, hogy együtt áll a csillagunk!

Balogh Gyula

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.