Sosem volt képek,

Sosem volt álmok,

Sosem volt vágyak:

Csak vízió, egy hamis, hazug hang.

Egy kép. Szép. Van rajta egy kék paca, nyílván a tenger, vagy az óceán, vagy csak az Ikva. Mögötte zöld foltok, majd ismét egy nagy kékség. Mint mikor Tóbiás mondja Bözskének: „ Adj egy kis kékséget még!” És az ad. Ránéz. De minek?

Szóval a kép. Sokáig nézem, de semmi különös, semmi érdekes nincs rajta. Csupán egy ezerszer látott, elcsépelt táj. Víz, növény, ég. De csak nézem. Valami köt hozzá. Mindenkit. Egy mosoly, egy gyermeki csín, egy csók, egy csalódás, vagy egy élet vége.

Kata a Belvárosi hídnál áll és bámul maga elé. Ugyan ezt látja. KÉK-ZÖLD-KÉK. Mint egy zászló. De nem. Ennyi az élet. Amikor a nagymamájával sétált végig ezen a felcicomázott hídon boldog volt. A Tisza pedig elképzelhetetlenül, ellenállhatatlanul gyönyörű. Ő a kezében szorongatta a kakasos nyalókáját, amit a mama vett neki a vásárban. A kép csak neki élt. Olyan volt, mintha minden a helyén lett volna. A folyó barátságosan folydogált. Csak körül kellett néznie és mindenhonnan szeretet áradt felé. Ugrált, élt.

Most egyedül van ezen a hídon. A táj halott. Nem változott, csak meghalt. Ahogy ő is. Nagymama sincs már. Minden összeesküdött ellene. Nézi az ismerős vizet és az kiabál, szitkozódik, haragszik - Minek vagy itt? Pedig megnyugvást keres. Hát itt nem fog kapni.

Már a víz sem érti meg, ő sem áll mellette. Miért adja akkor neki magát? Vannak emberek, akik csak azért állnak oda, ahol most Kata van, hogy valaki foglalkozzon velük. Beszéljen hozzájuk és meggyőzze őket arról, amit igazából belül ők is éreznek: „Az élet szép, az élet minden”. Ettől aztán megnyugszanak. Céljukat elérték. Megmentették őket. Most majd újra kezdik, és ha megint olyan kedvük lesz visszatérnek a ’nagy fordulóponthoz’. Ki tudja hátha megint bejön?!

Kata más, csak véletlenül keveredett ide. Áll a híd közepén és nézi a vizet. Beszél vele. Vitatkoznak. Nem emberre van már szüksége, hanem egy megbízható valamire. Neki tényleg gondjai vannak. Van állása, a szülei élnek, van elég pénze, ha akar elmehet bárhová, abban amit csinál sikeres. Barátai mellette állnak, csak éppen nem önmaga. Egyszer valaki azt mondta neki „Mindegy mi történik, te minden helyzetben vállald önmagad”. Ő ezt nem teszi. Már nem is emlékszik arra a lányra, aki a sarki zöldséges bódéján táncolt zárás után. Aki előtt nyitva volt a világ kapuja és nevetve be is lépett. Most szabályok vannak, amikkel jóban van. Tudja a határokat és tiszteli is őket. Mindenkinek megfelel, csak magának nem. Komoly, determinált, elismert. Átlagos.

Pedig ha most beleugrana…vagy csak tenne valamit, amibe nem mások hajszolták…mondjuk annak a szegény kutyának adhatna egy csontot…vagy csak elráncigálhatná a kocsik elől nem törődve a körülötte dudálókkal. Nem, ez nem jó. Mi lenne, ha átkot szórna arra az emberre ott? Ehhez meg nem ért. Meg van. Őszinte lesz és…

• Jó napot kívánok! Sokat várt?

• Nem- á dehogy, rengeteg időm volt elgondolkodni (tette hozzá gondolatban)- Kezdhetjük művész úr?- és mosolyt erőltetett magára Majd máskor.

• Természetesen. Szóval a színház…

Csak vízió, egy hamis, hazug hang.

Vagdalt Kriszti

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.