Vastag damillal fojtott lépcsőkön:

- igazán nehézkes így lejutnom -

az aluljáróba megy félve ön,

kötetet lapoz, a metró csönget,

- Író Akadémiára úton,

az ajtó odacsukja csülkömet,

Karinthy-val szenvedünk „Ördöggörcsöket”.

Pár sarok csupán, ám a közelben

fuldoklik egy déli álmodozó,

kéri: segíts rajta, bárhogyan jó.

- Barna kesztyű, anyám arcát érzem:

enyhén vörös, ölembe hanyatlik,

s ha a fény nem világít éppen

észre sem veszem könnye repkény-nyomait.

S Ön? Továbbmegy leszegett fejjel?

Ennek a fickónak itt egy hős kell!

- Nem vagyok hős, ne is várja senki;

Én akkor már régen boldog lennék,

ha magamat meg tudnám menteni!

Tavaszutó, az égbolt már teli,

az otthon sóhajai: keserű mesék.

Hajdú Róbert

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.