Ott volt a bejárati ajtó mellett. Ült a széken és dohányzott. Ügyet sem vetett rám. Hánynom kellett a kapadohány füstjétől, de nem mentem ki. Maradtam. Most a düledező konyha plafonjára néztem, s a falon derékmagasságban húzódó koromfoltra. Aztán megint őrá. Szakadt vén gazember, gondoltam. Csapzott haja belelógott a szemébe, így nem láttam, merre néz. De úgy éreztem, hogy figyel. Mocskos ujjai közt lévő cigarettáját csak úgy tudta szájához emelni, hogy a parázs folyton megperzselte szanaszéjjel lógó ősz sörényét. Elképzeltem, amint lassan, nehezen feláll és falábának nyikorgására megjelenik fekete kutyája, majd elindulnak kifelé az ajtón.

Gyere kicsit közelebb. - mondta a mosómedvének öltözött nagydarab férfi, Fred.
Nem. - mondta Freddy.
Freddy! - mondta Fred.
Hagyjál! - mondta Freddy.

Az egyetlen fizikai probléma kettőjük között a távolság volt: míg Fred az Alpokban kereste a fiát, addig Freddy brazil kakaóültetvények árnyékában próbálta elkerülni apját.
Freddy nem akart közelebb menni, pedig Fred már tegnapelőtt megvette neki a repülőgépjegyeket: Freddynek és az ő kedvenc barátjának, a rozmárnak öltözött Barzaomnak.

A lámpafény kialszik.
Beteg megkönnyebbülés…
Mikor a test haldoklik
A lélek fölpezsdül és…
A színdarabnak vége.
Ennyi a közönségnek
Elég-e?
Vér és verejték… csak ez jutott neki.

Kevés olyan embert ismerek, aki valaha is meg tudta volna mondani, hogy a zongorák miért verődnek bandákba éjszakánként, és miért rabolnak ki villanypárna-szaküzleteket. Az  ember eredendő kíváncsisága, hogy eztet megtudja, csak sajnos hülye hozzá. De én rájöttem. Kilencvenhat évig éltem együtt egy gvatemalajziai fekete zongoratörzzsel, és ezalatt a néhány év alatt alaposan kiismertem törzsi szokásaik 75%-át. Azért nem azokat vizsgáltam, akik a Zeneakadémián vannak, mert azokat egy Sopen nevű zongoraidomár már megszelídítette, és mára teljesen elfelejtették, mik is a gyökereik. Csak állnak naphosszat a Zeneakadémia nagytermében és néha játszanak rajtuk. Alig akad köztük néhány, amelyikben néha még fel-felébred az ősi ösztön, és leharapja a zongorista kezét. A gvatemalajziaiak viszont megmaradtak olyannak, amilyenek egykor mindegyik zongorák voltak. A törzsön belül nagy a hierarchia. Ez reggel, a fürdőszoba használatánál mutatkozik meg igazán. A vezérhím moshat fogat először, csak aztán a többiek. Ha keresztezünk egy zongorát egy citerával, akkor öszvért, ún. csemballót kapunk. A törzs tagjai hangjelzésekkel kommunikálnak egymással, mivel a látásuk elég gyenge. Általában kenyérrel és csapágygolyóval táplálkoznak, de a Parkinzonban élő fajok megeszik a karosszéket is. Néhány dolgot fontos tudni ezekről a vadon növő emlősállatokról. Egy egészséges zongorának három lába van. A kisgyerek zongorát pianínónak hívják a szülei. Bőrszínük a fehértől a barnán át a feketéig terjed. Ha rájuk ejtünk egy virágvázát, akkor lehülyéznek, majd bűzleni kezdenek. A zongorák 1-159 évig élnek. Gyakran okozza a halálukat, hogy kiesnek a nyolcvanhatodik emeleti ablakból. Ami pedig motiválja őket, hogy villanypárna-szaküzleteket fosszanak ki éjjel, az a zongorák ősi termékenységi rituáléjában keresendő. A hímzongorák minden év janóber 35-én versengenek a nőstényekért. Azért pont janóber 35-én, mert csak ekkor tudnak szabira menni. A hímek éjszaka bemennek a villanypárna-szaküzletbe, és rávetik magukat a villanypárnákra. Ilyenkor sokszor dulakodnak, és emiatt a szomszédok nem tudnak aludni. Az a hímzongora, amelyik a  legtöbb villanypárnát gyűjti össze, tárgynyeremény-sorsoláson vesz részt, ahol a főnyeremény egy vödör katicabogár. Hadd ne mondjam, hogy a nőstényzongorák mind megvesznek érte. Csak győzze ezután levakarni magáról a csajokat!

Kovács Endre

A magyar egy lovas nemzet. A régi magyaroknak sok voltak a lovaik, ezért mondják ezt. A lót viszont szaporítani kell, mer előbb-utóbb megdöglik, mint akármely más rovarfaj. De meg kell vallanunk őszintén, egyik ló se szeret elültetve lenni. Jóllehet így majd kihajtanak és sok lókat termelnek. A talaj megválasztása sem utolsó szempont. Az ősmagyarok a löszös Balatonban termesztettek. Tegyünk mi is így. Behajcsuk a lót a Balatonba eképp, hogy: „Ráró gyilya be a Balatonba ne!” Ennek nem tud ellenállni egyik sem. Beszaladnak ezerree. Mán ott vannak. Bamba lyószág a ló, nem mozdul, ha mán ott van. Szaladjunk utána a Balatonba és egy hirtelen mozdulattaa ássunk likat nekilye. Abba erőst dugjuk bele, majd deréktályig földeljük el. Na, ezzel megvolnánk. Aggyunk neki zabot, azt szereti. Ahol nincs elföldelve, ott hamarosan ki fog hajtani.
Ha hasonlót szeretnénk, akkor a hátára fektetve földeljünk. Gondoskodjunk a  egporzásról. Egy jobb fajta ló akár 8 virágot is hoz6. A seregélyeket is távol kell tartsuk, mert lecsipkedik a kis lókokat a fürtről. Három-nyolcvanöt hét után szüretelhető a termés. A frissen kikelt lót meg kell forgatni lisztben. Azt nem tudom, hogy miért, de ha elhagyjuk, depressziósak lesznek.

Kovács Endre

Festette fadeszkára: Myrk

Egy szép napon az antilop elgondolkodott azon, hogy ki jár jól, ha Ő füvet legel, az oroszlán meg Őt legeli, és amikor az oroszlán meghal, abból tápanyag lesz, amiből fű. És onnantól fogva nem evett. És éhen halt. És az oroszlánnak nem volt mit ennie, ezért megette magát. És nem nőtt több fű.

Török Vince

Amikor egy csiszolt márványlapon elgurítunk egy üveggolyót, az fürgén tovasiklik. Gördültében egyetlen, de változó ponton érintkezik a kékesfehér, tükörfényű, nemes anyaggal. A felület rajzolata mintha hullámzana a csiszolás alatt, mintha a tenger egy vad hullámát zárták volna üveglap mögé. Csillog a kő is a golyó is. Mozdulatlan megdermedt habok, és csupa lendület, de kissé hideg hangú surrogás.
Mindegy miért gurul el a golyó. Talán egy gyermek játszik épp vagy egy komoly felnőtt akar meggyőződni a minőségről. Ilyen lehet a lélek is a testbe zárva, egybeforrva. Sima tapintású felület mögött a hullámzó tenger. Édes tenger. Igen, ez a tenger most édes és nem sós. A golyó nem is üveg, hanem kristály. Belsejében egy háromszínű hullámforma. Sárga, kék, vörös hullámok, amelyek összeolvadtak a mozgásban, ahogyan a külső szemlélő láthatja. A golyó gurul, nem tehet mást, valaki meglökte, és életre kelt.
Ha a márványfelület egy láthatatlan pontján repedés van, a kristály, a mozgó, élő kristály egyenes útja megtörik. Eltér, irányt vált, mindegy hogyan nevezzük. Sok márványtábla lehet torz, ami értékesnek tűnik az avatatlan szem számára. Némelyiket talán fel lehet még csiszolni. De meddig? A végtelenségig biztosan nem, mert vékony papírrá kopik a nemes kő, fénye halványodik, megtörik. Ez az anyag sorsa, az elkopás. Sokan kopnak ki így a világból.

Lengyel Róbert

„
Egy
Apró,
Kicsiny
Könnycsepp.
Lecsöppen lassan
A semmibe, és vége.
Megáll az idő felette.
Foszladozó fájó kép.
Csak régi emlék.
Régi kép.”

Itt vannak. Figyelnek. Hatalmas fekete lényüktől már a frász kerülget. Vajon mit forgatnak parányi agyukban?

Mikor jöttem haza, akkor még nem voltak ennyien. Mi hozta őket erre? És egyáltalán honnan kerültek ide? Már sötétedett, amikor feketére festették az eget. Rengetegen jöttek. De  nekem még ki kell mennem a lakásból! Órára kell mennem, és ezek csak itt leskelődnek a fán. Több száz figyelő szempár. Mintha csak arra várnának, hogy én elessek, hogy aztán rám repüljenek, és kivájják a szemem. Pedig én sosem ártottam nekik. Igaz, ők se nekem. Még.

Talán túlzás, de utálom a varjakat.

Závogyán Renáta

„Mentsd meg a te életedet, hátra
Ne tekints, és meg ne állj a környéken; a
Hegyre menekülj, hogy el ne vessz.”[1]

Megérkeztek. Mondtam nekik, hogy ne az erdőből hívja őket. Erre tessék. Kiráz a hideg. Soha nem bírtam betelni a külvárosok poszt-apokaliptikus látványterveivel, de az erdő, az egészen más. Ahogy rájuk néztem..., a rózsaszín lakk kopogásának hangja és az olcsó pacsuli szaga elijesztette a bennem szendergő potenciált. Talán valamiféle vadállat lennék én? Vad az biztos nem. Azt hiszem azt észrevettem volna útközben.
Elkezdtek alkudozni az árról, mintha nem lett volna minden kristálytisztán lefixálva. Persze mit várhat az ember ezektől...
Olyasfajta félelem volt ez, amit akkor érez a szerencse nélküli, ha körbe körbe járkál hosszúnak tűnő órákon keresztül.
Elfogytak az óráim amiken mászkálhatnék. Mindnek betört az üvege a magassarkú ragadozók alatt.
Ránéztem, ő pedig a falra akasztott horgok felé biccentett.
A kisasszonyok türelmetlenül pislogtak az idiotizmusunk tiszteletére és úgy vélem valamiféle kontaktusra vártak.
A festő a kép fölé hajolva meresztette ránk véreres szemüvegét és halkan ásított. Nagy úr az unalom.

Victor Ward

"Ne gondolj rá, mi lesz 30 év múlva, próbáld túlélni a mát!"

Egyik reggel frankón keltem. A reggel alatt értsd a délután négyet. Tűzoltó akartam lenni. Másnap meg már hentes, vagy horgász. Akkor asszem az üvegdíszeken is gondolkodtam. Mármint az ilyen 100 forintos boltos gagyikon. Hogy most csinálok egy béna delfint üvegből. És kirakom az asztalomra. Merthogy csillog. De mást úgy konkrétan nem csinál. Mégse hallottunk soha rinyálni üvegdelfineket, hogy nem találják az életcéljukat. Itt vannak az emberek. Egymást gyilkolják, disznót esznek. Moziba járnak. Tudnak ugróiskolázni. De mégcsak nem is csillognak. Mondjuk rinyálnak is rendesen. De ha minden napban találnának valami apró örömöt, akkor egészen más lenne. Pölö Baross tér, srác lelép a pirosnál. Majdnem elcsapják. De satufékkel megáll a kocsis. Kikiabál egy kurva anyádér jössz má ki elémet. Srác meg majdnem sír. Pedig életben maradt. Azért egy üvegdelfin, akárhogy is nézzük nem kezd el rinyálni, ha neki esel az asztalnak, ő meg eldől és nem törik össze. Valahogy a delfinkoma így első kukuccsra sokkal elégedettebbnek látszik. Van még mit tanulnunk.

Török Vince

Húsz éve mikor jelenlegi telephelyemre kerültem, elhatároztam, hogy naplót fogok írni. Ez akkoriban divat volt (pláne az én korosztályomnak), tehát nem akartam elmaradni senkitől és semmitől. Úgyis születésemtől fogva a lúzerek társaságát szaporítottam,

- Anya!?
- Mondd, kincsem!
- Mit csinálsz?
- Csokrot kötök.
- Miért?
- Visszük a nagyi sírjára, a temetőbe.
- Miért?
- Tudod, a mama imádta a virágokat. Biztosan örül neki, amikor látja fentről, hogy gondolunk rá.
- Honnan fentről?
- A mennyből. Ezt a nevet használjuk arra a titokzatos helyre, amit nem ismerünk. Ide kerülhetnek azok az emberek, akik meghalnak.

Minden szikra egyetlen egy úthoz vezet, ami százfelé szakadhat, ha akarod. Te csak egyet járhatsz be ezek közül. A lámpák fénye egyetlen homályos foltként lebeg a rohanó éjszakában. A város csendes, csak a házak alatt dübörög az élet, megfoghatatlan gyorsasággal áramlik ki a szívekből a tűz, és a végén nem marad más, csak hamu és csend. Igazi csend, ami annyi idő múlva is csend marad, amikor már illene megszólalni. Ez a csend olyan pusztító, mint a legerősebb tűzvész. De a csend gyógyít is. Néha nincs más mód arra, hogy boldogságban éljük tovább nyúlfarknyi kis életünket, hallgatnunk kell. Magunkat, az utcát, a szomszédban horkoló, veszekedő, író embereket, hogy rádöbbenjünk, hol élünk. Ez nem a Paradicsom, Éva sem azért akarta megkóstoltatni Ádámmal az almát, mert zamatos volt, inkább csak azért, mert ez volt a dolga, ugyanúgy, ahogy Ádámnak az, hogy beleharapjon. A bámulat egyre nagyobb, az érzékek egyre szabadabbak. Már a fekete sem különbözik a fehértől, a jó a rossztól. A bölcsőben belénk beszélt szabál osságok hirtelen érvényüket vesztik. Nincsenek szabályok, soha nem is voltak; most egyszerre érezzük a félelmet, a lelkünk meztelenségének kínjait. Nincsenek szabályok, és ez olyan ijesztő, mint a tudat, hogy létezik a Halál.

Harmos Noémi

Miért érzünk ösztönös kényszert állandóan erkölcsi ítélet megfogalmazására az adott helyzetekben?

Miért olyan fontos számunkra a folyamatos önreflexió?

A nyelv retorikus volta, metaforikusság, elnevezés, fantázia, behatároltság.
Az érzelmek skálája, definíciója halálian bugyuta.

A deszkák, amiken járunk a nyelv deszkái, a fogalmi mátrix melynek spiráljain tekergőzünk, bár fojtogat hiányossága, ügyetlensége, esetlensége. Elefánt a porcelánboltban.

Donnie Darko

Victor Ward

Éber Péter, 32 éves, fizikai munkás. Többfordulós állásinterjú-sorozat után ott áll a főnök előtt, aki elmondja neki, hogy ő lett a szerencsés, aki szótoló munkás lehet a cégnél. Kapott egy nagy hólapátot, egy kisebb partfist, mint munkaeszközt. Feladata pusztán annyi, hogy azokat a szavakat visszatolja a helyükre, amelyek kiesnek az ólból.

Melléknevek, főnevek, igék s határozók jól megfértek egymás mellett ebben a melléképületben. A harmadik, rakoncátlan szóalaknál felnézett s látta, hogy a ’fekete’ szó utolsó ’e’ betűje meglazult – valaki nem kötötte össze jól a betűket -. Megfordult a fejében egy gondolat:
Ez agyonnyom.
A magas magánhangzó délután negyed háromkor agyonnyomta Éber Péter, 32 éves, szótoló szakmunkást.

Fekete Izidor Alfonz