Kezdetben mindenki az eget akarja,

egész, kilós trappistát, a Holdat,

kutya-, farkasüvöltésből kicsavarja,

szerzetesével imákat mondat,

napot, napokat, fényt és fehér zajokat,

töretlen prizmát, szivárvány nélkül,

nagyon, de nagyon is akarja azokat,

az eget, még mindig, ahogy kékül,

ragadós ujjacskákkal én is megfogtam

a csillagokat és összekentem

álmomat fényükkel, s ott maradtunk szótlan:

a maszatos álmom meg én, ketten,

számban azóta töpreng egy ott felejtett

lehetőség, néhány megkezdett csók,

volt szerelmeim, mint cikornyás, levedlett

bőrök öveznek, sok elértett bók

üldöz félálomban, de kar-vastag pántok

fogtak, mikor szívem végre megjött.

Aztán rájöttem, hogy szebbek a szilánkok,

mint maga az üveg, esés előtt.

Ágoston Csilla

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.