Megérkeztek. Mondtam nekik, hogy ne az erdőből hívja őket. Erre tessék. Kiráz a hideg. Soha nem bírtam betelni a külvárosok poszt-apokaliptikus látványterveivel, de az erdő, az egészen más. Ahogy rájuk néztem..., a rózsaszín lakk kopogásának hangja és az olcsó pacsuli szaga elijesztette a bennem szendergő potenciált. Talán valamiféle vadállat lennék én? Vad az biztos nem. Azt hiszem azt észrevettem volna útközben.
Elkezdtek alkudozni az árról, mintha nem lett volna minden kristálytisztán lefixálva. Persze mit várhat az ember ezektől...
Olyasfajta félelem volt ez, amit akkor érez a szerencse nélküli, ha körbe körbe járkál hosszúnak tűnő órákon keresztül.
Elfogytak az óráim amiken mászkálhatnék. Mindnek betört az üvege a magassarkú ragadozók alatt.
Ránéztem, ő pedig a falra akasztott horgok felé biccentett.
A kisasszonyok türelmetlenül pislogtak az idiotizmusunk tiszteletére és úgy vélem valamiféle kontaktusra vártak.
A festő a kép fölé hajolva meresztette ránk véreres szemüvegét és halkan ásított. Nagy úr az unalom.

Victor Ward

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.