Ott volt a bejárati ajtó mellett. Ült a széken és dohányzott. Ügyet sem vetett rám. Hánynom kellett a kapadohány füstjétől, de nem mentem ki. Maradtam. Most a düledező konyha plafonjára néztem, s a falon derékmagasságban húzódó koromfoltra. Aztán megint őrá. Szakadt vén gazember, gondoltam. Csapzott haja belelógott a szemébe, így nem láttam, merre néz. De úgy éreztem, hogy figyel. Mocskos ujjai közt lévő cigarettáját csak úgy tudta szájához emelni, hogy a parázs folyton megperzselte szanaszéjjel lógó ősz sörényét. Elképzeltem, amint lassan, nehezen feláll és falábának nyikorgására megjelenik fekete kutyája, majd elindulnak kifelé az ajtón.
„Híreink következnek. A mai nap folyamán nem történt sehol semmi, s a szakértők szerint még ugyanennyi ideig hasonlókra számíthatunk. Senki sehol tartott sajtótájékoztatóján elmondta: semmi sem várható, ezért senkinek sem kell attól tartania, hogy valami  történni...”
Kicsapódott az ajtó. A huzat. Aztán szürke, kövér macskája besurrant, s az ütöttkopott kanapéra telepedett. Kövér volt és nyavalyás. Egyik szeméből genny folyt. Úgy hittem, nem bírok tovább maradni. De maradtam. Akkor is maradtam. Beleszívott még egy utolsót  a cigarettába, majd a sarokba pöckölte. Mi az istent keresel itt még mindig, szólalt meg  érces, kátrányos hangján. Menj innen a pokolba, mondd meg azoknak, hogy nekem nem  kell a rohadt segítség. Boldogulok magam is. Aztán fulladozva köhögni kezdett, s én  kisétáltam az ajtón.
Végigérve az udvaron, a ledűlt kerítést átlépve még visszafordultam, s néztem, ahogy egy pillanatig a kémény fölött himbálózik a lemenő nap.

Fagyas Róbert

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.