- Anya!?
- Mondd, kincsem!
- Mit csinálsz?
- Csokrot kötök.
- Miért?
- Visszük a nagyi sírjára, a temetőbe.
- Miért?
- Tudod, a mama imádta a virágokat. Biztosan örül neki, amikor látja fentről, hogy gondolunk rá.
- Honnan fentről?
- A mennyből. Ezt a nevet használjuk arra a titokzatos helyre, amit nem ismerünk. Ide kerülhetnek azok az emberek, akik meghalnak.
- Mi az, hogy meghal?
- Mint amikor valaki elalszik és aztán soha többé nem kel fel.
- Meghalok én is?
- Egyszer mindenki… De az a természetes, ha az ember öregen, hosszú-hosszú idő után alszik el örökre…Ahogy a nagyi is. Addig neked még nagyon-nagyon sok időd van! Most pedig húzzunk kabátot! Nagyon hideg van kint.
- És látom a nagyit ott?
- A temetőben eltemetik a halottakat. Őket már nem látjuk többé…
- Hova temetik?
- A földbe, arra követ tesznek. A kőre pedig rá van írva a nevük.
- Nem rossz ott neki?
- Nem! Ez a természetes. És lelke pedig az égbe száll.
- Mit csinál ott?
- Talán figyel minket… Vigyáz ránk. Mint az angyalkák. Hopp! Most bekötjük az övet. Jól ülsz?
- Ühüm. Messze megyünk?
- Nem. Mindjárt ott vagyunk, cicám.
- Míg anya bezárja az autót, megfogod a zacsit?
- Mi ez?
- Gyertya van benne, mécses és gyufa. Gyere, fogd a kezem. Ez a nagyi sírja. Ide tesszük a virágot a vázába. Így ni. Látod, mennyi szép virág van ilyenkor a temetőben…
- És hogy világít!
- Mi is gyújtunk gyertyát, jó? Ezzel fejezzük ki a tiszteletünket a halottak iránt.
- Én is gyújthatok?
- Persze. Várj, anya segít.
- Akkor most a mama lát minket?
- Remélem… Biztos nagyon büszke rád, hogy ilyen nagy és okos kislány lettél… Mikor megszülettél, azt mondta, olyan vagy mint egy kisangyal. Imádott téged…
- Sírsz, anya? Én szeretlek!
- Én is szeretlek, kincsem! Az a szokás ilyenkor, ha már meggyújtottuk a gyertyát, hogy egy kis ideig csendbe kell lenni.
- Miért?
- Ilyenkor visszaemlékezünk, vagy gondolatban beszélünk hozzá, elmondjuk a fontos dolgokat, ami éppen történik velünk, vagy csak egyszerűen megtiszteljük őt egy kis csenddel.
- Én elmesélem, milyen az ovi. Jó, anya?
- Jó.
- Elmondtam, anya.
- Menjünk kicsim.
- Miért vannak ilyen sokan?
- Ez a nap a halottak napja. Ha máskor nem is, ilyenkor mindenki igyekszik kilátogatni a
temetőbe.
- De mi jövünk máskor is?
- Amikor időnk engedi.
- Mikor?
- Mondjuk a jövő héten, akkor lenne mama születésnapja.
- Neki is van szülinapja?
- Persze, az mindenkinek van. Egyszer egy évben minden ember megünnepli a születését.
- Anya!?
- Mond, kincsem.
- Hogy születnek az emberek?
- Ha hazaértünk, majd apa elmeséli…

Huszár Vivien

Fotó: Sineger Judit

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.