Minden szikra egyetlen egy úthoz vezet, ami százfelé szakadhat, ha akarod. Te csak egyet járhatsz be ezek közül. A lámpák fénye egyetlen homályos foltként lebeg a rohanó éjszakában. A város csendes, csak a házak alatt dübörög az élet, megfoghatatlan gyorsasággal áramlik ki a szívekből a tűz, és a végén nem marad más, csak hamu és csend. Igazi csend, ami annyi idő múlva is csend marad, amikor már illene megszólalni. Ez a csend olyan pusztító, mint a legerősebb tűzvész. De a csend gyógyít is. Néha nincs más mód arra, hogy boldogságban éljük tovább nyúlfarknyi kis életünket, hallgatnunk kell. Magunkat, az utcát, a szomszédban horkoló, veszekedő, író embereket, hogy rádöbbenjünk, hol élünk. Ez nem a Paradicsom, Éva sem azért akarta megkóstoltatni Ádámmal az almát, mert zamatos volt, inkább csak azért, mert ez volt a dolga, ugyanúgy, ahogy Ádámnak az, hogy beleharapjon. A bámulat egyre nagyobb, az érzékek egyre szabadabbak. Már a fekete sem különbözik a fehértől, a jó a rossztól. A bölcsőben belénk beszélt szabál osságok hirtelen érvényüket vesztik. Nincsenek szabályok, soha nem is voltak; most egyszerre érezzük a félelmet, a lelkünk meztelenségének kínjait. Nincsenek szabályok, és ez olyan ijesztő, mint a tudat, hogy létezik a Halál.

Harmos Noémi

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.