Különben a tollak is súlyukhoz illő

sérülést szenvednek, lebegés és

földet érés után, a becsapódás bevégzéséig.

Azt mondják, a szerelemtől kivirulunk,

most meg itt megint e rózsaarc és újból

vállamon sír, halványkék pólómon

szemfestékének pillekönnyű szárnya

oly súlyos, oly megveszekedett tömege

pecsételődik... – más után sírdogál.

Mint hajdanán, gyerekként.

Kievickélünk a rétre, e foltokban

kopaszodó, kutyaszartól feketéllő grundra,

majd egész délután, napáldozásig a

majomkenyérfákról fejjel lefelé lógunk,

mialatt szeret-nemszeret-szeret-nemszeret,

hull a rengeteg szirom és szöszkráter tátong

betonon, menyasszonyfátyol, felettünk

madarak vonulnak szerelmes-zajosan,

elvérző nászi pitypangkoszorú a könnyes

szem keresztmetszetében; egy toll, málhás

alkony ereszén sürög hozzánk;

- csináljunk tótágast-, így a hangom,

egy cigánykeréken immár túl,

századokig nem használt hangszálakat

kell megköszörülni; leér valahára a lebegő

toll, a szédülő fej pedig súlyához illően a

földbeásott abroncsnak csapódik.

Megremeg a föld, mint rég, s ő engem sirat.

Hajdú Róbert

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.