Kedves, aki átveszi a levelet és mindenki,

talán el sem tudom egészben mesélni azt a nyári eseményfolyamot, amibe belecsöppentem. Fuldoklásom azzal ért véget, hogy ez a napsugaras nőszemély elengedte a nyakamat s újra felszippantott a munkafolyamat. Újra el kell látogatnom a „Sasfészekbe”, le kell tennem a garast, hogy én ekkor és akkor szeretnék, mi több, akarok leállamvizsgázni. Furcsa egy ige, így jó hosszan összetoldva különösen, azonban ez a helyzet állt elő. Visszafordulok az eredeti kitalációmhoz, hogy az olvasót beleültetem ebbe a medencébe, mely június végi napon lökte ki kapuit.

 A nyár lelencgyereke vagyok, úgy hajtották el a fejem fölül a nádast (Valóban nyáron születtem.) Talán ezért is vesztegették el hosszú hazárdírozások közepette a magabiztosságomat, melynek következménye ez: körülnéztem, hogy biztosan engem várnak-e odabenn, kételkedésemben azt hittem, hogy hosszú sorok kígyóznak mögöttem, csak arra a pillanatra várva mikor taszíthatnának engem odébb, érvényt szerezve azon előjoguknak, hogy ők idősebbek, magasabbak, szőrösebbek, mint én vagy, egyszerűen csak azért, mert régebb óta kucorognak ott a sorban. Zsanérig kattantak nyarat jelző ajtófélfák és bezúdult a nevetés, jókedv, hosszú éjszakák vihogva nyargaló éjjeli szellője. Én már a vonaton voltam, nem ültem, nem volt hely, beszélgettem ismeretlenekkel. Hová mennek és miért. Örültem, hogy azonos az úticélunk, bár ők egy későbben induló szerelvénnyel jönnek csak. Utaztam. Örvendetes volt a viszontlátás. Esténként ugráltunk, hol delíriumba zuhanva, hol kitikkadt szemgolyókkal vizslattuk a kivetítőt, hogy ki zenél éppen. Utolsó előtti nap volt a vesszőfutásom. Egy üveg, melyen keresztül mindent láttam, megkockáztatom, hogy megnyílt a negyedik dimenzió, de emlékek tekintetében semmi több nem maradt, mint a reggeli ébredés a sátorban. Körülötte semmi, legalábbis semmi lényegretörő. Úgy éreztem, hogy a szájam széléig áradt már a sár, s lehelletemtől megfakult a nyár, s ezek miatt évődtem.

Északról délre mentem, zötyögött alattam a busz. Nem pihentem ki magamat, de nem zavart. Ez az évszak állandó mozgásteret biztosít, fog és cipel magával mindenhova, letörve fáradságot, kedvetlenséget s néhanapján önmagát is. Újabb egy hét következett, állandó, közelebbi társasággal. Az élmény ezúttal más volt, elmaradozott a szeszbe fojtott egzisztencia feletti kesergés, sokkal inkább csendes poharazgatás folyt az asztaloknál. Azonban egy délután mégiscsak sikerült almás-piros színűre varázsolni az arcunkat, minderről a ledöntött poharak tehettek. Nem is volna okunk mást blamálni, kizárólagosan a poharakat, illetve azok tartalmát. Ám ezúttal alá is merültünk, fürödtünk. Hazafelé a nyelvem hegyét rágcsáltam. Toporogtak bennem az emlékek, lekötve minden megmaradt, még szabadon kószáló agysejtemet. Próbáltam azzal olajozni a tekervényeket, hogy a jelenre fókuszáltam és nem a múltra, ez azonban már csak akkor sikerült, mikor lenyugodott a Nap és elkezdtünk fázni. A didergésnek a legjobb ellenszere legtöbb esetben, ha valaki mellé odaül az ember jó szorosan. Ez a lehetőség kecsegtető lett volna, ha a pofonnal határos eredményességű megoldás nem kínálkozik. Persze a kedves otthon maradott azon agyalhat, hogy én mint a levél írója esetlegesen tollbamondója, micsoda egy dorbézolásra hajlamos egyén vagyok. Ezt néhány esetben ki is kérném magamnak, azonban ennek a megállapításnak helyet kell, hogy adjak, ugyanis vitathatatlan tény, hogy túl sok nedűt, rosszabb szituációkban, lőrét öntöttem magamba, mint amennyit kellett volna. Lövések zaja vert visszhangot, csapódva az agy jobb féltekéről a bal irányába. Legalább nyolc dörrenés, aztán csend. Úgy kezdtek rémleni előttem a zihálás harangjátékai, mintha a saját szívem verné a fülemben az üllőt a kalapáccsal, felpattanna a kengyelbe és elinalna. Bang-bang-bang. Taps nem volt, csak csapódás, újfenn vacogás.
Láttam igazi házakat, sétáltam a korzón, megbámultam a dzsámit. Itt kószált az az ember is, aki úgy vigyorog, mintha harapni akarna. Fene sem gondolta, hogy ilyesmik is eszembe jutnak itt.

Már itthon vagyok, de utazok tovább ismételten. Négy keréken gördülök el a hegyek közé. A tíz nap alatt, amit ott tölthettem, megfeszültem, mint a felhúzott nyílpuska. Kiélesítették az idegeim zsinegeit. Azon pattogott a lassúság, vissza-visszapattant az unalomtól, szürke krétaport prüszkölve a horizontomra. De kitartóan sütött a Nap, hűvös kastélyba merészkedtünk be, hogy megnézzük miért és miért nem volt érdemes egy középkori várban lakni. Medvék néztek bennünket a hegyormokról, ahogy haladtunk befelé az épületbe. Felállt a szőr a karomon, ahogy a vastag falak kiszuszogták magukból a hideget. Kinn már kellemesebb volt az idő, órák strázsáltak minden egyes utcasarkon, éberen őrködve a pontos érkezés és indulás intézménye felett. A lapok és a napok egyre fogyatkoztak, a július nyúlcipőt húzott és dérrel-dúrral megérkezett az augusztus. Hangosan csobogott a történet folyama, de sekély volt. Le lehetett nézni az aljára, beledughattad az ujjadat, érezhetted milyen, egyenetlen a víz alatti talaj. Meglepő, ha azt mondom, hogy víz alatt van humusz? Kettőbe robbantak a fejem felett a tűzijátékok, bódultan meredtem az égre, bíztam abban, hogy még színeket is látok, nem pusztán fényeket.

Feltápászkodom az asztal mellől, elbotoltam, éreztem, ahogy ébredezik bennem az eleddig alvó énem. Fejem a sátorponyvának feszül, be vagyok takarva a hálózsákommal, napfény kukkant be a szempilláim alá, befúva a reggeli delejt, mely arra kényszerít, hogy átforduljak a másik oldalamra, de akkor valaki belerúg a sátorba, én pedig végérvényesen felébredek június végén egy tőlem nagyon messze fekvő város kempingében.

Sziasztok:

Alfonz

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.