Hosszú árnyékokat álmodnak a fák,

a hatalmas néma lombok;

hirtelen felriadnak:

valaki betakarja az égen a Napot.

Nyugtalan forog körbe,

táncol a fekete,

fekete éjszaka;

az óra megdermed:

Hopp! –.

A kezemben az idő egy szilánkja.

Forrón lángol, s vacog,

zúgnak fekete, fekete harangok:

a test tovább lángol, lüktet,

s tovább szomjazok.

Éccaka, Éccaka, te fekete Boszorka! –

Ifjú legény:

táncoltass, forgass, csókolj;

míg belé nem szédülök

egy Napfény-tócsába.

2010. 09.10.

Erdei Anna

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.