„Kék nyári alkonyon, a szűk csapásokon, szúrós rozsok között járok, majd zsenge fűben.”

A kortárs török filmművészet egyik kiemelkedő alkotója, Semih Kaplanoglu rendező, forgatókönyvíró, producer. Legújabb filmje, a Méz, mely egy trilógia befejező része, elnyerte a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. A filmhármas egy emberi élet történetét mutatja be, Yusuf személyén keresztül, a gyermekkortól az érett felnőttkorig. A filmek kronológiailag fordított sorrendet mutatnak, az első a Tojás (Yumurta - 2007), a költővé érett, felnőtt Yusuf története, a második rész, A tejesember (Süt - 2008), a felnőtté válás dilemmáját ábrázolja, míg a Méz (Bal - 2010) a szép, de válságos gyermekkort mutatja be. A három film ugyan történetileg összefügg, de mindegyik önmagában is megállja a helyét, kerek egészet alkot.

A Méz a gyermekkor rejtelmes világába vezet. A kis Yusuf családjával egy elszigetelt hegyvidéken él, ahol apja hagyományos méhész mesterséget folytat. A hegyvidéki fenyvesek égbekúszó ágaira, halált megvető bátorsággal mászik fel az édesapa, hogy kigyűjtse a kaptárokból a mézet. A kisfiú rajongva szereti apját, és elkíséri őt veszélyes útjaira. Az egyébként visszahúzódó és hallgatag gyermek egyedül vele tud bensőséges kapcsolatot kiépíteni, de neki is csak suttogva mondja el álmait. A film nagyon kedvesen mutatja be ennek a kapcsolatnak az apró, intim részleteit. Visszatérő motívum a tej. A kisfiú édesanyja mindig kikészít gyermeke számára egy pohár tejet, amit ő nem szeret, így titkon mindig a papa issza meg. Ez a motívum szimbolikusan is értelmezhető, hiszen a tej a gyermekkor és az anyához való kötődés szimbóluma.

Yusuf a külvilággal nehezen veszi fel a kapcsolatot, anyjával alig kommunikál, az iskolában is nehézségei vannak. Otthon apjának folyékonyan olvas, de ha a tanító felszólítja dadogásba fullad a produkció és osztálytársai kinevetik őt, pedig nagyon szeretné megkapni a hangos olvasásért járó jutalomkitűzőt. Mivel osztálytársai kinevetik, méginkább elszigetelődik, csak az ablakból nézi, hogy a többiek játszanak az udvaron a szünetben. Ekkor kerül a költészet közelébe, meghallja, hogy egy lány verset mond egy tanteremben, amit később ő is megtanul, gyengéden utalva ezzel a kis motívummal arra, hogy Yusuf felnőtt korára költővé lesz.

A fiúnak egyébként egyetlen barátja van, a padtársa, akit egyszer csúnyán megcsúfol, de bűnét jóváteendő nekiajándékozza az apja által készített játékhajóját. A hajó azért is óriási ajándék, mert annak titkos készítését is végigkövette és régóta áhítozott rá. Érdekes jellegzetessége a filmek, hogy kiemeli a szereplők humanisztikus vonását, például Yusuf odaajándékozza a hajót barátjának, az apa „megszabadítja” fiát a tejivástól, a tanító odaadja a jutalomkitűzőt, bár Yusuf dadogva olvas…stb. Részben emiatt is válik a film olyan szerethetővé.

Dramaturgiai szempontból lassú történetszövésről beszélhetünk, a kamera is lassan mozog. A külső és belső felvételek csodálatos összhangban vannak, a lélegzetelállító természeti táj és a ház bensőséges képei. A külső és belső miliő hasonlóképpen tiszta szépséget tükröz, egyszerű emberek természetközeli, hagyományos életmódját jeleníti meg. Erre rímel az aláfestő zene nélkülözése, ezzel is erősítve a filmet átható puritanizmust, mely az egyszerűség szépségét hangsúlyozza. Továbbá a természeti szimbólumokra építkezik a rendező, ilyenek, a tej, a tojás, a hajó, a méz és az erdő. A tej és a tojás szimbolizálja a gyermekkort, a hajó magát az életet, a sorsot. A méz és az erdő szimbóluma itt összefonódik. A méz egyben az újjászületés és a halál jelképe, mivel a méhek is téli álmot alszanak, hogy tavasszal újra felébredhessenek és gyűjtögethessenek. Másrészt pedig a méz az apa attribútuma, akit veszélyes mestersége visz a halálba. Az erdő, ami a film elején tündöklően világos és barátságos, a film végére egy sötét, áthatolhatatlan és fenyegető hellyé változik. Az erdő mindig is egy tudatállapotot, vagy a tudatalattit jelképezte. Ahogy a fiú egyre kétségbeesettebbé és bizonytalanabbá válik, hogy megtalálhatja apját, úgy változik az erdő is, egyre sötétebb tónusú lesz, mígnem alig látunk valamit a vásznon. Ez a film záróképe is, Yusuf, az erdő mélyén ül egy fa tövében, teljesen egyedül van, elindult egy misztikus úton, ami már nem mese, hanem maga az élet.

Medvigy Borbála

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.