A hétfő reggelektől senki sem szokott várni semmit. Kiváltképp nem játszadozó tündéreket Szeged sétáló utcáján. Csípősen fújt a szél, amikor biciklire pattantam, hogy valamicske pénzt tegyek a bankkártyámra. Elvégre a diót is leverték már, a lekvárok is egymás mellett sorakoznak a kamra polcain. A Kárász utcára régóta nem lehet drótszamárral behajtani. Nincsenek dülöngélő lányt kísérgetők, éjszakai dorbézolók ökörhugyozásai, csak a két- vagy négylábúak lábnyomaival fedhető le az utca, amint sietnek, megállnak, torkoskodnak az ablakok látványában, csókot váltanak vagy éppen feldúltan masíroznak el tettük helyszínéről. Tündéreknek nyoma sincs.

A pénzváltó előtt álltam meg, a zárral piszmogtam. Orrom kijárata borzongott a hideg levegőben, libabőrös lett. Először jobbra majd balra fintorítottam el orrom, mintha meg tudnám akadályozni a tüsszentést. Úgy festhettem, mint aki bajszáról rázza a nedvességet. Utolért, tarkón vert. Kétségbeesetten kotorásztam nadrágomban zsebkendő után, azonban eldördült. Nem láttam még senkit sem nyitott szemmel prüszkölni, ez alól a szabály alól én sem vagyok kivétel, hunyorogtam a művelet közben, a résen keresztül, amin betört a fény, láttam, hogy ketten felülnek.

Ketten voltak s nevettek. Kettőjüknek dukált az öröm. Sárga labdával játszottak. Rugdosták egymásnak, keresték egymást. Nagymama és unokája. A kisfiú belecsimpaszkodott az egyik oszlopba, kurjongatott, kérte nagyanyjától a lasztit. Borzasztóan élvezte a játékot. Röpködött, gazdát váltott a labda. A nagymama óvatos volt, szelíden reptette a gumilabdát, nehogy megüsse a fiút. Adogatták egymás közt a játékszert. Ha messzebb gurult elmentek érte, ha pontosan érkezett, passzolták vissza. Nyargaltak, ziháltak, fújtattak, kimelegedtek. Fociztak, amikor a fiú felkiáltott, gól, kinyitottam a szememet.

Be akarta magát tuszkolni a napfény a szemem sarkába, a fülembe, az orromba. Fürkészhettem volna utánuk, ám sziluettjük se maradt a betonon. Körülkémleltem, nem szaladtak-e el. Habár mozogtak, ki nem lógtak abból az arasznyi távolságból, amit láttam. Megindultam utánuk, nekiütköztem a falnak. Nem tudok még átmenni. A pénzváltó ajtajára függesztett csilingelés zökkentett ki a merengésből. Talán nem is igaz, amit láttam, állapítottam meg. Milyen nagymama az, aki így rakoncátlankodna az unokájával. Ha a Széchenyi téren történt volna meg sem fordulna a gondolataim között, hogy nem aludtam eleget vagy tegnap éjjel túl sokáig olvastam az éppen aktuális könyvemet. A tranzakció végbement. Kijöttem az üzletből, s nem messze, ahol előzőleg labda pattogott, ott most egy pocsolya volt, mellette pedig több kör alakú víznyom.