Még az idők kezdete előtt volt egy medve, aki, lévén egyedül volt a Földön, unalmában felcammogott az Égre, s ott olyan jól érezte magát, hogy többé nem is akart lekászálódni onnan. Ekkoriban megesett, hogy a felmászás művelete bajos volt, így a medve, bár inkább nevezzük Medvének, a kapaszkodások közepette beverte a könyökét az egyik nagy égitestbe. Mérgében dörmögött egyet, leharapta a könyökét, s maga mögé köpte. A testrész zuhant, zuhant, hatalmas robajjal földet ért, belebucskázott a vízbe.

 

A Medve végignézte hogyan pattintja össze a gondolatköveket az ember, miként rebben fel az intelligencia benne, s hogyan szítja az elme tüzét. Mosolyogva nézte, ahogyan ott kuporgott a tűz mellett, melengetve, dédelgetve magát annak reményében, hogy egyszer végre elmúlik ez a rossz idő és újra lehet a szabadban kóborolni. Fentről aprónak tetszett ez az ember, néha azonban, hogy megtippelje, hogy milyen magas, lehajtotta a fejét, nyújtózkodott, így pont a jobb melső mancsában elfért az ember.

 

Egyszer az ember roppant máglyát hordott össze, gondolatai szikrájával akarta meggyújtani, később pedig felégetni az összes faanyagot. Rázta a fejét az apró lény, fel-le, jobbra és balra, azonban csak nem akart lángot fogni a farakás. Biztosan nedves, vélekedett az ember, így kerített egy hajszárítót, majd letelepedett egy tuskóra. Kisvártatva el is pattant az isteni szikra, lobogó lánggal takarva be a fát. Körülötte mindent elemésztett a tűz, a vöröses sárga fogak végül húsba haraptak, az ember nyüszített, majd üvöltött. A hangok aztán buborékokká álltak össze, jótékonyan körülölelve az ember fejét. Estében feje koppanhatott volna egyet a göröngyös földön, ám a buborékok betekerve fejét óvták az ütéstől, elméjének lángja, ha lassabban is, de tovább éghetett.

 

Ekkor a Medve melső mancsára tette busa fejét, ám az minduntalan kicsúszott. Babrált csontjainak találkozásával, húzta-vonta őket közelebbi, ám nem értek össze egyetlen alkalommal sem. Kell egy könyök, határozta el a Medve. Innen mindent be lehet látni, így tekintetével végigfutotta a horizontot, mígnem egy csillagon állapodott meg a szeme. Odatelepedett melléje, megkérdezte, hogy a mellette az égbolton helyet foglaló kicsoda s hogy ismeri-e a csillag. A kérdezett felelte, hogy ismeri, de nem az, akit a Medve hinni vélt. A Medve szépen nézett a csillagra, azonban a csillag figyelme kalandozó, nem mindig a Medvét nézte. Frissen érkezett, egy elméből szállt fel, hogy lecövekeljen itt, az Ég takaróján. A Medve ráhemperedett erre a kiterített lepelre, nézte a csillagot. Csillagom, suttogta, hiányos vagyok, akarsz-e a részem lenni? Fényes ragyogás jött rá válaszul.

 

Telt-múlt az idő, melynek kezdete már rég elsüllyedt Imbrium tengerén, a pokróc érdes lett, dörzsölte a Medve hátát, néhol ki is kezdte, sebes volt. Ezt azonban, ügyelve arra, hogy Csillag ne lássa meg, takarta. A könyöklést megelégelte, zsibbadt a pofája, majd nemsokára megint beverte a könyökét. Csillag rázkódott egy kicsit, szédelgett. Meghökkenve tapasztalta ezt Medve. Fordított egyet magán, most már másfelé nézett, de még mindig jó volt állát a tenyerében nyugtatni, ha könyökölt. Kopp, hallatszódott. Medve nem tudta mire vélni a dolgot, a hang forrása után kezdett kutatni. Megint beverte a könyökét.

 

Medve fájdalmában odacsapta könyökét a lópokróchoz, ami számára kibírhatatlan viszketést hozott, Csillag elbukfencezett. Csillagom, szólította, nincs szükségem rád. Egy kolonc vagy számomra, jobb nélküled, mint veled. Nincs szükségem a takaródra sem, rühöt kaptam tőle, ki is vakartam, csak nem említettem, most már tudom, hogy ez nem volt jó. Most egy ideig nem fogok könyökölni, kitárom karomat, szeretném átölelni Imbrium tengerét. Ahogy a mondatok elhagyták Medve száját, Csillag betakarta magát, összevonta a két csücskét a nyaka előtt és ugrott. Esett, fülébe zúgtak Imbrium tengerének hullámai. Közeledett a földetérés. Hatalmas robajjal földet ért, belebucskázott a vízbe.