Megint csak a felesleges archaizálás. Ismételten egy olyan szóra bukkantam szótári szöszöléseim során, amiről nem hiszem, hogy sokan emlékeznek meg verbálisan.
A lamentálás ösvényéről lekanyarodva jelezném, hogy a szó, mint olyan szép, esetlegesen, ha az ember ráér, akkor minél tovább ízlelgeti, annál inkább terjed szét a szájban, cuppan a szájpadláson, ugrál a nyelven és hentereg a fogak ormain, mígnem szaftka lesz belőle. Szaftos ételeket élből elutasítók, mondván leeszik magukat, most ne figyeljenek ide, lévén ez a paca nem nekik szól. Fürge ám nem mohó mozdulatokkal lehet keringetni a szaftot a felületen, ínyencek apró kenyérdarabkákat mártogathatnak bele, míg a pékterméket átjárja az íz s csepeg róla a lucsok. Meg-megnyalintva a bemeneti rés széleit fohászkodhatnak, hogy mettől ízletesebbek legyenek a cseppek, annál feszültebben habzsolhassák izgatottságtól csillogó szemmel a falatkákat.
A jóllakottságot szemléltetendő a kigombolt ingnyak, az emelkedő és ereszkedő horpasz valamint a hátradőlt pozitúra és a bendő felett összekulcsolt kéz. A pénz asztalon hagyva, elégedetten távozó kuncsaft nem utoljára járt a Lupanáriumban.
Múltba vittem történetem és magyarázatom, mégis, remélem, cafkát mindenki látott s állapított, így közelítő útmutatásom mibenléte felől eredményeket hoz majd.
Ez a klub jó választás volt, Dani ért az ilyen helyekhez, s a vodkaakció is a jó döntés mellett szól. Bár az kár, hogy a kísérőnek kikért sör 270 egy korsóval. Háromszázat adok, de a pultos lány egészen aranyos és édesen mosolyog rám, úgyhogy nem kérem a visszajárót. Leülünk, hatan egy asztalhoz.
A bumszli, ha netán kérdenéd, formátlant és tömött dologra egyaránt vonatkozik. Etimológiailag a fészkes fekete fene se tudja, hogyan keletkezett, mert hát ez nem egy ilyen szótár. Azonban a bumszlit, mint olyat, manapság kivált a hontalanok használják előszeretettel a buszmegállókban ácsingózó se szeri, se száma senkiházikra. A bumszli külön állatfaj, ha azt vesszük, merthogy ha alakját, kiterjedését, sőt, kitüremkedéseit vesszük, be kell, lássuk, hogy az egyedfejlődés során a bumszli bizony az élre tört, bekebelezett minden nyeszlett, elmaradott egyedet és addig tömte magát, míg végül nem maradt mit bekebeleznie. A bumszlik nemzettsége, mert hát erről is beszélnünk kell, sajátos szóhasználattal van ellátva egy életre. Szavuk járása inkább finomkodó, tapintatos és régies, semmint másmilyen. A bumszlit könnyű megsérteni, elég ha egy kis aprót kérünk tőle.
Talán el is felejtettük már, kikopott a mindennapi szójárásból ez a szó. Aki megemlíti, esetlegesen kitartóan használja, arra sandán néz a beszélgetőpartner. Sokkal inkább úgy csámpázik a szó kifelé szánkon azon fogalmat magyarázva, hogy agglegény, egyedülálló. Mintha bizony Csontváry esedezne azért, hogy mindahányszor ezt a szót használjuk, az ő cédrusa jusson eszünkbe.
Az agglegénynek megvan azon szép csengése, hiába, a veláris zárhang. Kirobajlik, előgurul, előbújik szánk barlangjából, kézen fogva az a betűt. A két izomkolosszus g felemel, függetlenít. S itt van a kutya elásva. Független. Akadnak emberek, akik azon véleményüket hangoztatják, hogy a független s az egyedülálló rokonértelmű szavak. Frászt! A független toronymagasan kiemelkedik, az egyedülálló inkább azt súgja, hogy ő sehová sem áll ki, csak nincs mellette senki.
Megjegyzem, szemöldökemelkedésre okot adó a tény, hogy aggleány nincs. Van helyette, horrible dictu, fapina.
Elmegyek szappanért, kívánok további jó kuncogást!
A hétfő reggelektől senki sem szokott várni semmit. Kiváltképp nem játszadozó tündéreket Szeged sétáló utcáján. Csípősen fújt a szél, amikor biciklire pattantam, hogy valamicske pénzt tegyek a bankkártyámra. Elvégre a diót is leverték már, a lekvárok is egymás mellett sorakoznak a kamra polcain. A Kárász utcára régóta nem lehet drótszamárral behajtani. Nincsenek dülöngélő lányt kísérgetők, éjszakai dorbézolók ökörhugyozásai, csak a két- vagy négylábúak lábnyomaival fedhető le az utca, amint sietnek, megállnak, torkoskodnak az ablakok látványában, csókot váltanak vagy éppen feldúltan masíroznak el tettük helyszínéről. Tündéreknek nyoma sincs.
Még az idők kezdete előtt volt egy medve, aki, lévén egyedül volt a Földön, unalmában felcammogott az Égre, s ott olyan jól érezte magát, hogy többé nem is akart lekászálódni onnan. Ekkoriban megesett, hogy a felmászás művelete bajos volt, így a medve, bár inkább nevezzük Medvének, a kapaszkodások közepette beverte a könyökét az egyik nagy égitestbe. Mérgében dörmögött egyet, leharapta a könyökét, s maga mögé köpte. A testrész zuhant, zuhant, hatalmas robajjal földet ért, belebucskázott a vízbe.
A Medve végignézte hogyan pattintja össze a gondolatköveket az ember, miként rebben fel az intelligencia benne, s hogyan szítja az elme tüzét. Mosolyogva nézte, ahogyan ott kuporgott a tűz mellett, melengetve, dédelgetve magát annak reményében, hogy egyszer végre elmúlik ez a rossz idő és újra lehet a szabadban kóborolni. Fentről aprónak tetszett ez az ember, néha azonban, hogy megtippelje, hogy milyen magas, lehajtotta a fejét, nyújtózkodott, így pont a jobb melső mancsában elfért az ember.
Egyszer az ember roppant máglyát hordott össze, gondolatai szikrájával akarta meggyújtani, később pedig felégetni az összes faanyagot. Rázta a fejét az apró lény, fel-le, jobbra és balra, azonban csak nem akart lángot fogni a farakás. Biztosan nedves, vélekedett az ember, így kerített egy hajszárítót, majd letelepedett egy tuskóra. Kisvártatva el is pattant az isteni szikra, lobogó lánggal takarva be a fát. Körülötte mindent elemésztett a tűz, a vöröses sárga fogak végül húsba haraptak, az ember nyüszített, majd üvöltött. A hangok aztán buborékokká álltak össze, jótékonyan körülölelve az ember fejét. Estében feje koppanhatott volna egyet a göröngyös földön, ám a buborékok betekerve fejét óvták az ütéstől, elméjének lángja, ha lassabban is, de tovább éghetett.
Ekkor a Medve melső mancsára tette busa fejét, ám az minduntalan kicsúszott. Babrált csontjainak találkozásával, húzta-vonta őket közelebbi, ám nem értek össze egyetlen alkalommal sem. Kell egy könyök, határozta el a Medve. Innen mindent be lehet látni, így tekintetével végigfutotta a horizontot, mígnem egy csillagon állapodott meg a szeme. Odatelepedett melléje, megkérdezte, hogy a mellette az égbolton helyet foglaló kicsoda s hogy ismeri-e a csillag. A kérdezett felelte, hogy ismeri, de nem az, akit a Medve hinni vélt. A Medve szépen nézett a csillagra, azonban a csillag figyelme kalandozó, nem mindig a Medvét nézte. Frissen érkezett, egy elméből szállt fel, hogy lecövekeljen itt, az Ég takaróján. A Medve ráhemperedett erre a kiterített lepelre, nézte a csillagot. Csillagom, suttogta, hiányos vagyok, akarsz-e a részem lenni? Fényes ragyogás jött rá válaszul.
Telt-múlt az idő, melynek kezdete már rég elsüllyedt Imbrium tengerén, a pokróc érdes lett, dörzsölte a Medve hátát, néhol ki is kezdte, sebes volt. Ezt azonban, ügyelve arra, hogy Csillag ne lássa meg, takarta. A könyöklést megelégelte, zsibbadt a pofája, majd nemsokára megint beverte a könyökét. Csillag rázkódott egy kicsit, szédelgett. Meghökkenve tapasztalta ezt Medve. Fordított egyet magán, most már másfelé nézett, de még mindig jó volt állát a tenyerében nyugtatni, ha könyökölt. Kopp, hallatszódott. Medve nem tudta mire vélni a dolgot, a hang forrása után kezdett kutatni. Megint beverte a könyökét.
Medve fájdalmában odacsapta könyökét a lópokróchoz, ami számára kibírhatatlan viszketést hozott, Csillag elbukfencezett. Csillagom, szólította, nincs szükségem rád. Egy kolonc vagy számomra, jobb nélküled, mint veled. Nincs szükségem a takaródra sem, rühöt kaptam tőle, ki is vakartam, csak nem említettem, most már tudom, hogy ez nem volt jó. Most egy ideig nem fogok könyökölni, kitárom karomat, szeretném átölelni Imbrium tengerét. Ahogy a mondatok elhagyták Medve száját, Csillag betakarta magát, összevonta a két csücskét a nyaka előtt és ugrott. Esett, fülébe zúgtak Imbrium tengerének hullámai. Közeledett a földetérés. Hatalmas robajjal földet ért, belebucskázott a vízbe.
Hozott érdeklődés a fikció világában! Kerülj bentebb! Csapd be az ajtót, hogy szakadjon a tok! A vonó már rég elszakadt, mikor a vén cigány nem átallotta letenni, majd a sarokba hajítani. Ha előadom neked, hogy miért nem szőrös a kacsacsőrű emlős csőre, akkor fizetsz nekem egy kört? Hogy-hogy miből? Rövidből, de ha nagyon belelendülsz, hozhatsz egy pofa sört is. A következő módon esett az eset: (menjél már innen, nem látod, hogy éppen valami érdemlegeset akarok mondani?!)
A Föld túlsó végében furcsa szerzetek vannak, de ezzel nem gondolom, hogy újdonságot említettem. Tehát kérem szépen, ha végigpörgeti az ember, akkor alaphelyzetben egyszerű oka van annak, hogy mért nincs szőr ezen déli félteken éldegélő jószágnak a csőrén. Tételezzük fel azt, hogy ha lenne rajta, de nincs, akkor a szerencsétlen állat kancsal lenne. Ennek az lenne az egyenes ágú következménye, hogy folyton forogna, keresné a szőr. Elvégre mi is odafordulunk, ha nem is azzal a kíváncsisággal, mint egy a szamárlétrán alattunk ücsörgő létforma, de odapillantunk. Oktondiságát bizonyítva ő teljes testhosszal veti magát azon irányban, melyből a tincset megpillantotta. Ezen mozdulattal útjára indítva állandó forgó mozgását, mely így tovább bökdösve a történet fonalát, oda lyukad ki, hogy megszűnik, helyét átadva egy X látómezőnek.
Mert egymást keresztező egyenesek a síkban csakis egyszer metszhetik egymást, s ezen pont közvetlenül az orrhegynél található, ami ugyebár szőrös. Ha ornitológusként tovább morfondírozunk eme probléma felett, rádöbbenhetünk, hogy ez a problémákat csőstül zúdítja ránk. Elsődlegesen a tojások formája megváltozik. Nincs ezen semmi csodálkozni való, hisz nálunk ez a tollal borított emlős látótere egy félkört fed le, míg feltételezésünk azt engedi meg, hogy nem. Ezzel akadályozva őt, hogy megértse azon nagyszerűségét a természetnek, hogy a gömb alak a legcélszerűbb a túlélés szempontjából. Itt, mint eltöprengünk rajta, észrevehetjük, hogy a forma nem ilyen. Jóval furcsább jellemzőkkel ruházták fel. Cakkos. Igen, cakkos, hiába hüledezel, pislogsz, tátod a szádat, mert az. Te mégis minek neveznéd azt, ami felülről indul 45 fokban balra, majd megáll, másik irányba megy szintén 45 fokban, he? Megmondtam. Talán ez még nem is volna akkora hajcihő, azonban kitojni. Hajaj!
A tojás világra segítése a harmadik félnek egyszerű mutatvány. A vajúdáskor arra csak kell ügyelni, hogy ne legyen varjú a közelben, mert az megzavarhatja a nyöszörgések ritmikáját, így ezzel elkerülendővé válnak a további deformációk a leendő poronty külső héján. Sokkal inkább fontosnak ítélhetjük meg azt a tényt, hogy a derék déli angolszászok szeretnék követni hagyományaikat, kiváltképp húsvét ünnepén. Borzasztó sok fejtörést okozhat a fentebb ecsetelt - illetve dehogy ecsetelt, hisz éppen itt van a kutya elásva, hogy nincs befestve - leírt kínlódási sorozat. Tegyük fel, hogy az egész huzavona, hogy valami hasonló bódultságot okozhat, mint mikor az ember sarkot fest. A hagyománytisztelő honpolgár előhorgászik egy fésűként vagy akasztóként funkcionáló tojást, hogy kiszínezze. De hogyan kezdjen bele? - Vetődik fel a kérdés. Hosszan tépelődés után, nem kis agyfúrtságot latba vetve, azt az eshetőséget vetették fel a helyi intelligencia hozzáértői, hogy mi lenne, ha terveznének egy hasonló kvalitásokkal rendelkező festőalkalmatosságot. Meg is kezdődött a fejlesztése - unod már, hogy ekkorákat ásítasz? - csakhamar elő is álltak egy prototípussal. A kényelmet festéskor nem vették számításba, ennek okán tótágast kell állni, hogy kellő hatékonysággal tudják lefedni a festendő felületet. Ami, ha fentről, vagyis tőlünk nézzük, teljesen normális, elvégre, aki normálisan közlekedik, az tűnik abnormálisnak.
Ha belegondolunk, ezért van az, hogy a kacsacsőrű emlősnek nem szőrös a csőre, mert különben cakkosat tojna, abba ugyanakkor hátborzongató belenyugodni, hogy húsvétkor nem pingálunk tojást, azért mert az formája okán alkalmatlanná válik erre. Milyen jó, hogy ha kimész az ajtón, akkor ismét ludáj lesz a tojás, valamint nem kell kellő karizommal büszkélkedni, hogy tartsuk magunkat alkotás közben.
(Salman Rushdie – Luka and the Fire of Life rövid kritika)
Salman Rushdie újabb kötete látott tavaly novemberben napvilágot Luka and the Fire of Life (Luka és az Élet Tüze) címmel. Ez az alkotás gyermekeknek szóló mese, hasonlóan az előzőhöz, a Hárún és a Mesék Tengeréhez. Húsz évet váratott magára a „folytatás”, ezalatt felnőtt egy generáció, Zafar Rushdie, az író elsőszülött fia, kinek a Hárúnt ajánlotta. A Lukát második fiának, Milannak dedikálta. Azonban nem egyszerűen mese. Olyan írás, melynek lenyomata magán hordozza sorai írójának joviális bölcselő világnézetét, ismereteinek hosszú sorát és ügyes kezének apró faragásait a mese kemény kérgében.
„Kék nyári alkonyon, a szűk csapásokon, szúrós rozsok között járok, majd zsenge fűben.”
A kortárs török filmművészet egyik kiemelkedő alkotója, Semih Kaplanoglu rendező, forgatókönyvíró, producer. Legújabb filmje, a Méz, mely egy trilógia befejező része, elnyerte a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. A filmhármas egy emberi élet történetét mutatja be, Yusuf személyén keresztül, a gyermekkortól az érett felnőttkorig. A filmek kronológiailag fordított sorrendet mutatnak, az első a Tojás (Yumurta - 2007), a költővé érett, felnőtt Yusuf története, a második rész, A tejesember (Süt - 2008), a felnőtté válás dilemmáját ábrázolja, míg a Méz (Bal - 2010) a szép, de válságos gyermekkort mutatja be. A három film ugyan történetileg összefügg, de mindegyik önmagában is megállja a helyét, kerek egészet alkot.
Mondhatjuk, hogy elhamarkodott vagyok. Sőt, mi több, izgága. Nem tudom szó nélkül hagyni azt az egyszerű eseményt, mint Darvasi László felolvasóestje a Grand Caféban október tizenharmadikán este. Tájékozatlanságomat palástolván halkan köhécselem csak, hogy Darvasi nem kezdő a mesefabrikálásban, igaz, csak kívülről tapogattam meg a Trapitiket, nem nyalogattam le gerincükről a tökfőzeléket, mindössze felütöttem egy oldalon, beledugtam az orromat, szimatoltam a nyomdai sterilitást. Fehér volt ez is, mint minden, ami érintetlen. Nem csak azzal tesszük magunkévá a könyvet, hogy elolvassuk. Nem, nem. Össze is kell azt mancsolni, kacsózni, rajta hagyni az előző napi ebéd majzát, mert nem mostunk étkezés után kezet. Emiatt lesz a tiéd vagy akár az Öné, bár húzódozom attól az eshetőségtől, hogy jelen írásomat olyanoknak címezzem, akiket magázni kellene.
Tevékenyen kell részt venni egy világ megalkotásában és ennek a tevékenységnek a névleges kifejtése most fog történni. Feltételezem, sokan oda sem bojszintanak, ha belevágok a történetbe, de efelől nem zavartatom magam, amint ásítozást tapasztal magán az olvasó, akkor időszerű lesz abbahagyni egy kis időre az olvasást. Mindez azonban csak egy halk tanács, nem muszáj rám figyelni, mi több, ezt be is tartani.
Elsétált a fal mellett, kezét végighúzta a malterozott falon, ujjbegyei szürkék lettek, nadrágjába törölte. Balkezét a nagy, színes masni buggyába akasztotta, ostobaságot készült mondani.
talán el sem tudom egészben mesélni azt a nyári eseményfolyamot, amibe belecsöppentem. Fuldoklásom azzal ért véget, hogy ez a napsugaras nőszemély elengedte a nyakamat s újra felszippantott a munkafolyamat. Újra el kell látogatnom a „Sasfészekbe”, le kell tennem a garast, hogy én ekkor és akkor szeretnék, mi több, akarok leállamvizsgázni. Furcsa egy ige, így jó hosszan összetoldva különösen, azonban ez a helyzet állt elő. Visszafordulok az eredeti kitalációmhoz, hogy az olvasót beleültetem ebbe a medencébe, mely június végi napon lökte ki kapuit.
2007-et írunk, egy olyan évet, ahol a babonáknak a helye csak olyan emberek szívében van, akikben még maradt némi szeretet és vágy az igazságra. Csodák sem történnek, és az eltört vázák sem lesznek újra egészek, bármennyire is szeretnénk. Egy ilyen világban kell mégis leginkább hinni bennük.
Esik, újfent esik az eső. Medárd röhöghet a markába, amiért valóra váltotta a negyvennapos csapadékot. Az elmúlt hetekben mégis az foglalta le töprengésemet, hogy megdöbbentő mennyiséget zeng az ég. Erre végül fel is figyeltem; hogyan villámlik és szól az égi csinnadratta. Ötletem támadt. Vajon az a szabadkai homo aestheticus miként adná az olvasó tudtára, hogy csepeg rá a víz és cirkuszt emeltek a feje felett. Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Legfrissebb kommentek