Három pár cipő az asztal lába mellett: tán fondorlatosnak kellene lenni!

Egyik véres, másik sáros, a harmadik mágikus,

betoppant cselszövőké, igen arányos saruk,

melyek a gazdáról árulkodnak. Kik viselték, megviseltek, elviselték:

az Isten nem ismer kegyelmet. Kengyelek és hámok.

Lócára! Lócára, ha mondom! Sorszámomat egy lóért –

Meddig iddogálunk még parancsra várva?

A narancs még zöld, hol a szüret? - elménk keserűen nevet

a fejvesztett éjszakán. S megtorpanunk, mikor a kidőlt teli korsóból

az a néhány csepp, melyet a föld szív fel, nem a mi torkunkon csorgott le.

Suhog a szárny, verdes vért alatt a szív,

ne szólj száj, hisz minden szó magával vív.

Tusakodik, sokk hátán sokk, a látvány elorozza boldogságunk,

dögök vagyunk, mert az éjszakába járunk, fia falásáért,

akárcsak a görögök istene: saját gyermekeinket tépnénk.

S mért? Mért? Mert mit a mindenség ránk mért, kikerülni nem lehet.

Ne kotorássz a cipőkanál után. S ha ledörzsöli ujjadról a bőrt?

Annyicska baj legyen csak – majd beforr, majd beheged, de ha

cipőd

érte sérülés már nehezebben futsz, s neked futnod kell.

Nesze az életed, „ó szörnyű bárd”!

„Csinálj vele amit akarsz, édes öregem!” - Fuss hát Zalán!

Hajdú Róbert

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.