Húsz éve mikor jelenlegi telephelyemre kerültem, elhatároztam, hogy naplót fogok írni. Ez akkoriban divat volt (pláne az én korosztályomnak), tehát nem akartam elmaradni senkitől és semmitől. Úgyis születésemtől fogva a lúzerek társaságát szaporítottam, tehát mikor magához vett jövőbeli eltartóm, rettenetes önbizalmam támadt. Nagy lendülettel fogtam neki az írásnak, de a rengeteg elfoglaltságomnak köszönhetően, ez gyorsan abba is maradt. Jelenleg nyugdíjas éveimet töltöm, és gondoltam, hogy eljött a megfelelő pillanat, hogy mégis papírra vessem élettörténetem. 1988. július 14-et írtunk, mikor csaknem három év várakozás után csoda történt; elkeltem! Új otthonom, egy kellemes kis vendéglő, tökéletesnek bizonyult egy magamfajta teremtésnek. Már az első napokban próbáltam jó benyomást tenni jövőbeli társaim felé. Sajnos kevés sikerrel! Nem baj, gondoltam, jön még borúra derű, hisz ha már tudtam várni három évet, mit számít ez a pár nap. Július 19-e körül meg is tört a jég! Egy nagyobb baráti társaság foglalt helyet az asztalomnál. Mikor megláttam őket, rögtön éreztem eljött az én időm. Azért kicsit még bizonytalankodtam, de mikor megláttam a hölgyek retiküljéből előbukkanó Lady Sopianae-t, és az urak pedig sorra vették elő a piros dobozokat Marlboro felirattal, elszállt minden kételyem. A kezek nyúltak a cigarettásdobozok után, és sorra gyújtott rá mindenki. Szívtam a füstöt! Életemben először éltem át a mennyei élményt melyet egy magamfajta kis passzívnak nyújthat a dohányzás. Mikor a pincér közelített felém, valószínű meghallotta a könyörgésem, hogy csak engem ne vigyen el, én csak telítődni és telítődni akarok. Ez meg is történt! Ifjú koromnak köszönhetően nem bírtam még az egész estés részvételt, így gyorsan el is aludtam. Mivel már akkor is jó fej voltam, passzív jelenlétemmel is segítettem az igencsak aktív társaság jókedvét. Néha-néha mikor felvertek legmélyebb álmomból, elkaptam néhány szót a beszélgetésükből, de nem igazán értettem őket. Ezen a gyönyörű nyári napon kezdődött karrierem. Másnap reggel mikor felébredtem, szörnyű fejfájás gyötört. Mikor már azt hittem, hogy eljött a vég, új vendég érkezett az asztalomhoz. Kissé kótyagosnak látszott, bevallom először nem is volt szimpatikus. Helyet foglalt nálam, és rendelt a pincértől egy sört. Aztán még egyet, és még egyet. Ez így ment hosszú heteken keresztül. Furcsállottam, hogy mindig egyedül van, soha senkit nem invitál hozzám, de úgy gondoltam, ez neki biztos így jó. Egész nap szórakoztatott, gondomat viselte, és minden egyes kis titkát velem osztotta meg. Tudtam, mikor van rossz napja, mikor boldog, mikor csalódott, hogy ki az aktuális szeretője… Úgy éreztem, hogy barátok lettünk. Néha azért sajnáltam, hogy nincs más aki meghallgassa, de azért ennek egyben örültem is egy kicsit, mert így tudtam, hogy örökre elválaszthatatlanok maradunk. Olyan húszpercenként az Ő zsebéből is előkerült a cigaretta, és rágyújtott. Imádtam! Szíve választottját is nekem mutatta be először. Mit mondjak, azért jól esett. Úgy fél évvel első találkozásunk után, egy csinos hölggyel ült le mellém. Egész estén keresztül beszélgettek, kacarásztak, jól érezték magukat. Végre láttam a barátomon, hogy boldog. De ami még ennél is nagyobb öröm volt számomra, hogy dohányoztak. A hölgy, a kedvenc márkámat, Eve-et szívott, ami akkoriban még kuriózumnak számított. Megtudtam róla, hogy könyvelőként dolgozik egy nagy cégnél, és egyedül él. Ezen hír hallatán felcsillant a barátom szeme, és még jobban közelíteni kezdett felé. Még körülbelül két órát töltöttek nálam, mikor felálltak, és távoztak. Nem jött álom a szememre, izgatott voltam, és drukkoltam, hogy forduljon komolyabbra a kapcsolatuk. Az egész estét ébren töltöttem, nem akartam lemaradni a pillanatról, mikor reggel megint jön, és elmeséli, az elmúlt éjszaka eseményeit. Már délelőtt tíz óra volt, de még nem jelentkezett. Eltelt az egész délelőtt, de semmi. Délután sem. Csak vártam, és vártam, teltek a hetek, a hónapok, és az ember, akit a barátomnak hittem, nem jött többé. Nagyon csalódott voltam. Persze mindig akadt egy-két vendég, aki odajött hozzám, próbált vigasztalni egy-egy cigaretta elszívásával, de nem jártak nagy sikerrel. Életem ezen szakaszán mélypontra kerültem. Nem vagyok rá büszke, de egyik nap, fürdés közben, öngyilkosságot kíséreltem meg. Gondoltam, ha leugrok a mosogató széléről, és porcikáimra török, véget vethetek a szenvedésemnek. Nem sikerült, csak egy kis darab tört le belőlem. Mikor észrevette ezt gazdám, száműzött a szolgálatban lévők sorából. Bekerültem a szekrénybe, melytől mindig is rettegtem. Sötét volt benne, és nagy zsúfoltság. Teljes idegben éltem életem elkövetkezendő tíz évét. Gondoltam, mire eszébe jutnék valakinek, már úgyis ódivatú leszek, meg egyébként is ki alkalmazna egy magamfajta, depressziós, megcsonkított szerencsétlent. A céltalan várakozás után, egy nap arra ébredtem, hogy mozog körülöttem minden, a fejem a föld felé néz, és szörnyű rosszullét gyötör. Egy nagy csattanás után egy ismeretlen férfi levágott egy asztalra. Büdös volt, és minden ragadt a kosztól. Ami viszont boldoggá tett, hogy vágni lehetett a füstöt a helyiségben. Nem láttam, ki mit szív, de jó szimatom lévén ki tudtam szűrni a különféle füstfajtákat; cigaretta, pipa, szivar, minden mi szájnak, s tüdőnek ingere. Mindenki boldog volt körülöttem, és éreztem, hogy végre szükség van rám. Észre sem vette senki a szépséghibámat, de szerintem, ha látták volna, sem lett volna probléma. Börtönéveim alatt a kedves kis vendéglőből, egy sötét kocsma lett. Nem izgatott, mert tudtam, hogy ilyen helyen mindig szükség lesz rám, tehát nem tettem egyebet, mint teljesítettem a szolgálatot; gyűjtögettem, és közben élvezkedtem. Rengeteg fajta ember fordult meg munkahelyemen. Fiatalok, idősek, rockerek, huligánok, hippik és a mindig depis emosok. Egy nap egy jól öltözött férfi, egy nővel, és két gyermekkel lépett be a kocsmába. Csodálkoztam is, hogy mit keres egy család egy ilyen koszos kis lebujban. A családfő az üzletvezetőt hívatta. Kissé dadogva kezdett bele mondandójába. Valami hamutálról beszélt, meg a régi időkről, és hogy nagy kérése lenne. Mikor jobban elkezdtem fülelni, megismertem a férfi hangját. Ő volt az; a rég nem látott, és hűtlennek hitt barátom. Először nem hittem a fülemnek, de mikor a régi vendéglő kockás abroszait emlegette, biztos voltam benne, hogy ezúttal nem tévedhetek. A nagyfőnök odasétált hozzám, felemelt, és átnyújtott neki. Ő büszkén mutatott meg a családjának, és az utcára lépve elmesélte a gyermekeinek, hogy én voltam az, aki társaságában rengeteg időt töltött fiatalkorában, és hogy az édesanyjukat is az én asztalomnál hívta meg először egy italra. Ekkor értettem meg, hogy bizony fontos szerepet játszottam a család megalakulásában. Mikor hazaértünk, a drága barátom egy gyönyörűen kipárnázott vitrinbe helyezett. Így kerültem mostani, és remélem egyben végleges helyemre. Mostanság igen jól érzem magam. Egy boldog család tagja lehetek, becsben tartanak, és kineveztek családi ereklyének. Ez valóban nagy megtiszteltetés számomra. Nyugdíjas éveimre nem maradt más dolgom, mint élvezni a kristálypoharak, és ezüst étkészletek társaságát. Néha azért hiányzik a jó kis füstös kocsma, de mindig kárpótol a szekrénybe beszivárgó finom dohányfüst.

Klatka Eszter

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.