Mondhatjuk, hogy elhamarkodott vagyok. Sőt, mi több, izgága. Nem tudom szó nélkül hagyni azt az egyszerű eseményt, mint Darvasi László felolvasóestje a Grand Caféban október tizenharmadikán este. Tájékozatlanságomat palástolván halkan köhécselem csak, hogy Darvasi nem kezdő a mesefabrikálásban, igaz, csak kívülről tapogattam meg a Trapitiket, nem nyalogattam le gerincükről a tökfőzeléket, mindössze felütöttem egy oldalon, beledugtam az orromat, szimatoltam a nyomdai sterilitást. Fehér volt ez is, mint minden, ami érintetlen. Nem csak azzal tesszük magunkévá a könyvet, hogy elolvassuk. Nem, nem. Össze is kell azt mancsolni, kacsózni, rajta hagyni az előző napi ebéd majzát, mert nem mostunk étkezés után kezet. Emiatt lesz a tiéd vagy akár az Öné, bár húzódozom attól az eshetőségtől, hogy jelen írásomat olyanoknak címezzem, akiket magázni kellene.

            Kunkorira farigcsálva a gondolatot, mondanám, hogy a nagyember bejött, szétnézett, végül megszólított. „Halihó Pupákok!”. Önérzetes énem egyből orvosságért kiált! Micsoda dolog az, bennünket hólyagoknak nevezni?! Elvégre pupákról az ötlik az eszembe, hogy púp, a púp leánykori nevén hólyag, ami még nem keményedett meg. Az élet szele beszárítja, attól lesznek kemények. Minden felnőtt egy púp. Kiváltképpen egymás hátán, de ez nem tartozik szorosan ide. Azonban ha arra gondolok, hogy a pupák a púp öccse, akkor meg tudnám kérdőjelezni Darvasi azon elképzelését, hogy ez meséskönyv. Bár, azzal folytatta a felolvasást, hogy megjegyezte, ez nem olyan mesekönyv, mint az eddigiek. Három emelete van. Leszámítva a pincét és a padlást. A pincében, jószerével természetesen, lakok én, mint górcsővel megcsapdosott lurkó. Nem szokásom Czalgóber Tibikével együttjátszani, mert nem szokásom odapofátlankodni az íróasztal mellé és húzni a Darvasi zakójának csücskét, hogy ha már olyan boszorkányosan írsz, akkor ezt és azt is írd bele. Meglepő volt a következő fordulat a részéről, ugyanis egy ellen-Örkény-önkényt fejtett ki, miszerint, ha a t. sámlin üldögélő gyerkőc nem érti a mesét, az nem a mese hibája, hanem egészen egyszerűen a gyereké. Néhányan ezen felháborodhatnak, s duzzogva rúghatják bokán írónkat, netalán bömbölve, ujjal mutogatva mesélné a ruhásszekrény méretű apukájának, hogy a Darvasi mit mondott rá. Ennek egyenesági következménye az, hogy Darvasit felképelik. Ezen képzeletbeli történések után, az író leült, majd felállt, s úgy olvasott. Fennhangon sorolta például, hogy mit szerettek csinálni a honfoglaló magyarok. Kereket zsírozni, cudarul káromkodni, köpni laposan, aztán hegyesen, kigúvadt szemekkel vizslatni. Csupa-csupa olyan dolgot, amit földi halandó nem, de mesehős tud csinálni. Elkerekedett szemekkel bámultuk ezt a zakóba bújtatott férfit, aki szépen meg volt beretválva. Pislogni is elfelejtettünk.

            Ebben az oltári nagy összevisszaságban, el is felejtettem arról megemlékezni, hogy részletezzem, mert visszaadni nem tudom, miként is épül fel ez a háromemeletes mesekönyv. Elsőn laknak a töpörtyűk. Ovisok, akik még homokkal hajigálják egymást, nyelvet nyújtanak az óvónénire és méltatlankodnak, ha a kezükre csapnak, mert éppen egy marék kutyaszart akarnak a másik hajába dobni. Már a játszótereken sincs biztonságban a felnőtt porontya. Az első emelet lakosságához tartoznak még az alsótagozatosok. Ők már tudnak írni is. Czalgóber Tibike lakhelyének holléte már homályba vész. Lehet, hogy nem is nálunk lakik? Nem, nem, csóválja a fejét Darvasi. Itt lakik, azonban, ha kiröppent az emlékeid madáretetőjéből, akkor nincs mit tenni, várni kell egy kicsit még, mert ezek az A4-es lapok még össze sincsenek fűzve, de még lektorálva sincsenek. Mindenesetre ez a pulyakatojás, mert eképpen rajzolta meg Darvasi Czalgóber Tibikét, olyan karakter volt, akinek kérdései még a lelket is megizzasztották. Ő nem az állandó ”miért?”-ek felől érdeklődött. Ugyan, az ovis szokás. Ő igazi eldöntendő és kiegészítendő kérdéseket szegezett a tanárnéninek, halálról, szerelemről – itt különösen érdeklődtem –, történelemről. A tanárnéni arca kipirosodott, mint aki sokat rohant az őszi levegőn, holott csak Czalgóber Tibike éleslátása hagyott ideges rózsapírt arca tányérján.

            Második emeleten méltó helyre talált a magyar történelem. Itt lovagoltak be a liftből a magyarok, nyereg alatt puhított húsostul, komisz kumiszostul, aranyszarvasostul. Bár utóbbit nem vélte látni senki. Kiderült, hogy voltunk itt, és jártunk ott. Belebokszoltunk a törökök dundi hasába, fúrtunk lukat fahajóra. Ekkor valaki közbekérdezett, hogy vajon voltak-e papírhajók azon a vízen, ahol a befúrás történt. A felolvasó csendesen mosolygott a bajsza alatt, igaz, mint említettem, nem volt neki. Kuporogtunk árok mélyén, leheltünk didergő, kesztyűvel kerített kezünkbe vérnyomást. Valahogy mindig ráfaragtunk. De előbb minket faragtak, de erről szerintem Darvasi nem írt.

            Visszajutva a szerelemhez. A kicsi kupac és kicsi gödör meséje igazán príma. Régen lehettem fültanúja ilyen szépen előadott tanmesének, arról, hogy miként lehet rábírni két hiányos valakit arra, hogy egymáséi legyenek. Csak hagyni kell őket dumálni, majd diskurálni, végül beszélgetni. Mi lett a vége? Azt sajnos nem árulhatom el, elvenném az olvasás örömét, de egy kecses huppanás a díványra vagy a villamoson lévő szék talán választ adhat erre. Darvasi izzadt és ivott egy kortyot. Ránk nézett, mutogatott. Elmosolyodott, mert tudta, hogy elért a harmadik emeletre. Itt nagyon kellett figyelnünk, mert ugráltunk. Bőrből ki, bőrbe be. Utóbbi inkább papír volt. Furcsa volt Darvasit laposnak látni. Lapozgattam, előtte azonban megvártam, míg a könyv lerobog a lépcsőn a vecsési káposztákkal a nyomában, még jó, hogy Darvasi nem tart kecskét, és randa ákombákomokkal tarkítottam azt az üres oldalt, amiről Darvasi azt állította, hogy oda én írjak mesét. Akár dagit is. Hüledeztem az ötleten, de azoknak a csúnya krikszkrakszoknak nem fog örülni, amit találni fog a szép üres papiros helyett, ha helyet cserélnek. Majd leültem az asztal melletti kisszékre és vártam a káposztákat, illetve a megtáltosodott mesekönyvet. Darvasi darvadozott. Kétségbe volt esve. Nem győzte hangsúlyozni.

            Én nem voltam, bízok a leendő olvasásélményemben.

Fekete I. Alfonz

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.