2007-et írunk, egy olyan évet, ahol a babonáknak a helye csak olyan emberek szívében van, akikben még maradt némi szeretet és vágy az igazságra. Csodák sem történnek, és az eltört vázák sem lesznek újra egészek, bármennyire is szeretnénk. Egy ilyen világban kell mégis leginkább hinni bennük.

Egy leány hitt benne, hitte, hogy a fellegekben, messze a magasban van valaki, vagy valami, és figyeli őt. A lépteit, a gesztusait, a lélegzését. Figyeli, és talán segíti is. Azért hitt ebben, mert mérhetetlenül szüksége volt rá, hogy valakiben bízhasson, hogy valakihez fordulhasson, ha éjjel gyötrik az álmok, képek az aznapi borzalmakról. Hogy jobb lett-e neki? Vagy könnyebb? Nem, de belül erősödött, minden kín egy újabb darabkát tett abba a kőbástyához, ami benne épült. Egy nap viszont már nem bírta tovább, menekülni akart, futni a nagyvilágba, csak előre nézni és sírni. Nem tett semmit, csak ült a tó partján, bámulta a vizet, és nagyon egyedül érezte magát. Fejében hidegen kavarogtak a képek egy osztályról, egy családról, egy barátról és az eljövendőről. Az égre emelte két nagy barna szemét és egész halkan, nyugodt hangon kérdezett: miért? – nézte az eget és ezt a szót ismételgette: miért? Miért? Miért? – hangja egyre hangosabb lett, egyre több fájdalom tört ki belőle. A kiáltása visszhangzott és ő sírni kezdett. Először csak pár könnycsepp gördült végig a kerek arcán, majd egyre több és több és több, de a kérdést még ekkor is ismételgette: Miért? Miért én? Mért kell nekem ezt végig csinálnom? Miért nem választottál mást? Mit tettem hogy ezt érdemlem? Szeretni sem tanultam meg még igazán…Így nehéz…Miért?

Lássatok csodát, ebben a modern világban egy igazi csodát! Halk hang hallatszott a lány háta mögül.

- Senkinek sem könnyebb. – egy fura alak horgászott tőle nem messze, észre se vette úgy el volt foglalva saját magával – Gyere, ülj ide inkább, még elijeszted a halakat ezzel a sok kiabálással…Gyere ülj csak ide. Na és most meséljél.

A lány kinyitotta a száját, de nem jött ki hang. Ijedten nézett az alakra.

- Mondjad – elmosolyodott és beszélni kezdett. Úgy beszélt, mintha nem lenne lényeges amit mond. Nem fordult a lány felé, hanem tekintetével figyelte a botot, a damilt, az úszót, ahogy lágyan ringatózott a hullámokon, és beleveszik a vízbe. Néha felbukkan, majd ismét eltűnik.

- Így van ez, mindenki sír, szenved, de amikor valaki kérdezi őket nem szólnak semmit. Segítségre szorulnak. Emberektől már nem kaphatnak és ezért egy felsőbb hatalmat álmodnak és követelnek. Előbb-utóbb muszáj megszánni őket, beszélni velük, de mikor lenne rá alkalmuk némák – hosszú csend következett. Elgondolkodtató, lassan pergő hideg másodpercek. Vétség lenne megmozdulni, másképp venni a levegőt, mert megtörne a varázs. Az idegen törte meg a csendet:

- Kapás!Fogd a végét! Ez most nem mehet el! – de a hal elillant.

A horgász csak mosolygott egyet, majd mintha nem történt volna semmi új csalit tett a horogra, és belehajította a vízbe.

Meglepetten nézett rá a lány, látszott, hogy kérdezni akar valamit, de nem merte. Választ mégis kapott.

- Ritka mikor elsőre sikerül. Ne nézz ilyen kigúvadt szemekkel! – majd kis szünet után folytatta - Látom még mindig nem érted. Ebben az egy parányi tóban rengeteg hal van, és nagyon különfélék. Akad kisebb, nagyobb, díszesebb, szegényebb, de egyik sem több vagy jobb a másiknál. Mind ugyan olyan az én szemszögemből, és mind várja hogy kifogjam. Nem vallják be, ficánkolnak, elszökdösnek, de várnak rám. Én minden percben itt ülök és szintén várok rájuk. Várom, hogy valamelyik horogra akadjon. Sosem tudhatod, hogy mi a akad a horgodra, de mindennek oka van. Szóval, amikor egy mégis rászánja magát, vagy a szükség ráveszi, hogy felém forduljon már nyert ügyem van. Persze először csak a fájdalmat érzi és ezért menekül, mintha hátat tudna fordítani a világnak, mint azt az előbbi halacskánk is tette. Nem jut ám messzire, nekem újabb és újabb csalit kell bedobnom, hogy rájöjjön a fájdalom csak az elején érezhető, majd átalakul, és ekkor a hal immár engedelmesen az enyém lesz . Én beteszem abba a hálóba, oda a többi közé, és etetem őket. Van olyan hal, aki nem jön a közelembe, a tó mélyébe veszik, de újra és újra lélegezni fog, míg a helyére nem kerül. Érted már a folyamat lényegét?

A lány nagyon is értette. Tisztábban látta e perctől a saját életét, mint azt valaha is gondolta volna. A horgász csak mosolygott tovább és szépen lassan kiemelte az előbbi halat, ami tényleg nyugodt volt. Betette a helyére, és visszahajította a horgot.

Vagdalt Krisztina

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.