A jelzőket ruhákként aggatom magamra, másra is, a szó, mit lelopok a nyelvekről, titokban mind hamis,   elmúlt időm hibátlansága még itt lábatlankodik, felőröl lassan, elaprózódva jutok el a porig,   fiókomba csípett zokni intett, s halványpiros rúzsfolt cuppant…

Sima, zöld bőrén nincs repedés, míg le nem sújt rá a konyhakés, mit kerek hasába bedöftem, édeskés, rőt vére kifröccsen, gyomrából folyik a fájdalom, lecsurog vadember-ajkamon.   Ágoston Csilla